A Neon Neon nem indult zenekarnak. Gruff  Rhys (Super Furry Animals) és Boom Bip (amerikai industrial dance producer) csak kísérleteztek valamikor 2008 elején, aztán a kémcsövekből összegyűlt egy albumravaló. A Satinless Style még márciusban jelent meg, csak én szerettem bele elég későn. A vicces medúzás klippes nóta, az I Lust U napok óta nem kerül ki a lejátszómból. Tehát ha még nem hallottál róluk, éppen itt az ideje.

Eva Mendes szerint legalábbis. A színésznő egy nemrég adott interjúban töredelemesen bevallotta, hogy fülig bele van zúgva a manchesteri rosszfiúba. Juj.

Azt pedig, hogy nemrégiben a backstage-ben találkozhatott imádata tárgyával egyenesen élete egyik legizgalmasabb eseményének tartja. „Liam valóban a legszexisebb férfi a világon. Imádom az Oasist, de a Stone Roses-t és a The Smith-t is” –nyilatkozta a hölgy. Megszállottsága odáig ér, hogy nemcsak a brit zenéért, hanem annak szülőföldjéért is rajong: az állandó eső-áztatta Manchestert sokkal kúlabnak tartja, mint az uncsi, napsütéses Los Angelest. Ki ért egyet?

A hét előadója: Anita O’ Day

Gene Krupának se kellett egy kis marihuánáért a szomszédba mennie – ennek volt köszönhető, hogy őkelme börtönbe vonult, a bandája meg az enyészeté lett (1943-at írunk). Anita nem sírdogált sokáig, leszerződött Woody Herman hathetes turnéjába, aztán pedig szólókarrierbe fogott. 1944-ben összeállt Stan Kenton big bandjével. Együttműködésük éveit O’Day kivételesen hasznosnak írta le későbbi életrajzában, (High Times, Hard Times) saját bevallása szerint rengeteget tanul Kentontól mind zeneileg, mind egyéb téren.

’45-ben visszatért az időközben kiszabadult Krupához, ám a sikerek ellenére elhatalmasodtak rajta a kábítószerfüggőség jelei. ’47-ben még „csak” marihuána birtoklásáért csukták 3 hónapra rács mögé, a már említett Newport Jazz fesztiválon azonban már erős heroinos befolyásoltság alatt állt.

Count Basie húzta ki a csávából a szabadlábra helyezés után: az, hogy Anita visszakerüljön a köztudatba, és a közönség szemet hunyjon a drogproblémák fölött, az ő közös koncertjüknek volt köszönhető.

1951-ben európai turnéra indult Benny Goodmannel – bár ne tette volna. A kettőjük közti rivalizálás egyre élesebbé vált, míg végül a koncert nagy részére Goodman gyakorlatilag „kiírta” O’Day-t a műsorból.

1952 és ’62 között a Verve-nél és a Norgran-nál rögzített összesen 17 nagylemezt, amelyeknek köszönhetően Anita arany betűkel írta be magát valamennyi jazztörténeti lexikonba. Utánozhatatlan stílusa egyrészt a múltból táplálkozott (frazírozását gyakran hasonlítják Mildred Bailey-éhez, lássuk be, nem alaptalanul), másrészt viszont velejéig modern volt, a bebop-szcéna egyik úttörője is ő volt.

1968-ban hirtelen úgy tűnt, az elpusztíthatatlan énekesnőt mégis megöli a heroin: túladagolással szállították kórházba, és csak hajszálon múlt az élete. Ekkor határozta el, hogy leszámol szenvedélybetegségével.

1970-ben, a Berlin Jazz Fesztivál közönsége előtt tért vissza a (zenei) életbe, innentől élete végéig csendben dolgozgatott. Vállalt filmszerepeket, kiadott koncert-és stúdióalbumokat, megírta önéletrajzár, amelyben nyíltan vallott botrányhősnőségéről és függőségeiről.

Élete végén a Sors aztán revansot vett a belőle csúfot űző énekesnőn. Szarkasztikus módon ugyanis Anita O’Dayt Indestructible! (Elpusztíthatatlan!) című albumának megjelenése után két nappal örökre elaludt.

A hét zeneszerzője: Beethoven

Beethoven zenei munkásságát korszakokra szokták osztani. A korai időszakra leginkább Haydn és Mozart hatása jellemző és az a tapogatózó alkotóművészet ami végülis olyan zongoraszonátákat eredményezett, mint a Holdfény vagy a Patetikus. A középső alkotói korszak röviddel süketségével kapcsolatos válsága után kezdődött, ezt az időszakot a hatalmas erejű, küzdelmes művek jellemzik, mint az Egmont-nyitány és egyetlen hegedűversenye és operája, a Fidelio. A késői korszak, ami egészen haláláig tartott, intenzív és nagyon személyes hangvételű műveket eredményezett, ilyen volt a Missa Solemnis vagy a IX. szimfónia. Wagner, és a huszadik század több haladó zeneszerzője a késői Beethovent tartotta eszményképének. (Valóban, ha az ember meghallgatja utolsó műveit, hamar rádöbben, mennyire modern és újító volt Beethoven a saját korában.)

Na de a kötelező zenetörténelmet letudva térjünk át a szaftos nőügyekre, vagyis áttérhetnénk, ha lenne, mert az sajnos nemigen volt. Egyrészt süketsége zárkózottá tette és csak társalgási füzetekkel tudott érintkezi a külvilággal, másrészt olyan elérhetetlen nőszemélyek után epekedett, akik házasok vagy arisztokraták voltak. Habár én erősen gyanakszom, hogy csábításai sikertelenségében erősen közre játszottak Ludwig hóbortjai, mint például a megrögzött mosás, de szennyes ruha hordása, khm…

Életének utolsó 2 évében egészségi állapota, mondhatni nem volt épp kielégítő. 1827-ben bekövetkezett halálát májbetegségnek tulajdonították, de a modernkori kutatások, hajmintájából megállapították, hogy nagy valószínűséggel ólommérgezés is közrejátszott a hirtelen állapot romlásban. Beethoven halálának napjáig dolgozott. Befejezetlenül hagyott egy vonósötöst, a X. szimfónia vázlatait, két kánont, két vonósnégyest, és a B-dúr vonósnégyes fináléját. Kár értük…

A Universal újra megajándékozta az országot egy magyar indie-lemezzel, amibe persze a zenészek állítása szerint nem szólt be(le) a kiadó, de akkor mégis miért hasonlít a hangzás más, ott megjelent előadókéra?

Persze ez egy elhanyagolható tényező akkor, ha a The Kolin elkészíti az év legjobb magyar klipjét, a Jimmy-t. A siker érdekében még a „kisgyerek kártyát” is kijátszották, mert senki sem tud ellenállni egy rakás, mondókákat daloló kisiskolásnak. Márk, az énekes, mint perverz óvóbácsi uralkodik a lemez dalai és a közönsége fölött. Cicanadrágjában rázza fenekét királyságában egy őstehetség dobos, Iván és a szerény gitáros, Gergő társaságában. Az infantilis mókázás végigvonul az összes dalon, szinte fel sem tűnik a sok punci és kurva a szövegekben, a buzi tengeralattjáró képe pedig új színt hoz a magyar jelzős szerkezetek világába. Márk hangja a San Francisco-ban a Scissor Sisters énekesének orgánumával vetekszik, a Hard To Be-t pedig minden kétséget kizáróan a CSS inspirálta. Ezt a lemezt könnyen meg lehet unni, de még könnyebben bele lehet szeretni ebbe a játékos bolondozásba. Szerencsére van, aki a képünkbe böfögjön hallgatás közben.