Bódi Gusztiról és a nagyecsedi Black Eyes Peasról ma nem fogok írni, de a Kisesett Fiúk új nagylemezéről igen! (Megőrültem én is?)

Úgy gondolom, hogy a srácok hozták azt a sémát, amit megszoktunk tőlük. Ez nem is baj, csak már tényleg megszoktuk. Lassan kezd unalmas lenni, és eddig legalább volt egy kurvajó dal egy lemezükön, ami miatt érdemes volt megvenni. (Na az előző albumra jutott kicsit több is, mint például a Thnks Fr Th Mmrs vagy a The Take Over, The Breaks Over-aminek a klippjében a kutya megmondja a tutit-, és talán ezért spórolták ki ebből ezeket.) Lássuk be, azért egy év alatt két nagylemeznyi ihletet nem lehet összegyűjteni. (Ofkorz ez az én véleményem.) Autotune még elfogadható mennyiségben, mérnöki pontossággal sterilizált popdalok (vagy emó vagy mivan?), hülye nevű gyerekek, popsztár feleségek, és háttérbe szorított énekes, mert nem olyan szép, mint a basszeros. Ezek mennek.

Amúgy hallgatható lemez, csak nem nyűgözött le, pedig nagyon vártam. Ha rátették volna a korongra a Beat It c. nótát akkor azt mondhatnám, ez igen, ”good job” fiúk. De nem tették.

A tavalyi Graduation album Daft Punk-os, space-es őrülete után Kanye West idén előrukkolt új albumával, az 808s and Heartbreak-kel. Azt már megszokhattuk, hogy hősünk minden kiadványán beújított valami izgalmasat, és nagyjából koncepciója is volt a lemezeknek. Nos, ezúttal sikerült túlzásba vinni mindent.

Az 808s and Heartbreak megjelenése előtt West állítólag úgy tesztelte a készülőben lévő dalokat, hogy repülőtereken mászkált egy iPoddal, és meghallgattatta az emberekkel a számait. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy az a szerencsétlen japán csóka már hetek óta ki sem mozdul Mexikóváros repteréről.

 Kanye Westet az utóbbi időben több személyes katasztrófa is érte: elveszítette édesanyját, szakított a barátnőjével, és a nagy hírnévvel sem nagyon tudott mit kezdeni. Így hát az összes bánatát beleírta ebbe a lemezbe. Amennyiben az volt a célja, hogy átérezzük a fájdalmát, jelentem, sikerült, ugyanis nagyon fáj. Mr. West úgy gondolta, hogy érzelmei kifejezésére már nem elég a rappelés, énekelni kell. De mivel ezen a téren finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után, felhívta haverját, T-Paint, hogy tanítsa már meg neki az Auto Tune nevű halálosan idegesítő effekt használatát (ő már csak ért hozzá). A végeredmény pedig az lett, hogy az anyagon a közreműködőkön kívül nincs rap, csak ez az elbaszott énekszerű valami. És ha már a közreműködőknél tartunk: Westet ezen a téren is cserben hagyta legendásan jó ízlése. Összesen ketten feat-elnek a lemezen: Lil Wayne, aki a világ legjobb helyett a legnevetségesebb MC-je, valamint Young Jeezy, akinek a flow-ja Ogli G-ével vetekszik. A zenei rész is elrugaszkodott a klasszikus értelemben vett hip hop-tól, ez már inkább pop, urambocsá’ elektro-pop. Az alapok minimalisták, de többnyire ötletesnek nevezhetők. És épp ez a legbosszantóbb az egész produkcióban, hogy az egyébként jól megírt dalokat (Love Lockdown, Street Lights, Paranoid) és jól eltalált alapokat is tönkreteszi az Auto Tune fetisizálása, így komoly erőfeszítésébe kerül az embernek, hogy végighallgassa mind a tizenegy számot. Eddigi munkái alapján én azt vártam volna Kanye Westtől, hogy most, amikor egy ilyen buta divathullám tiporja sárba a hip-hop becsületét, ő megint kiáll valami homlokegyenest mással, ami irányt mutat a következő egy évre. Sajnos az 808s and Heartbreak csalódás minden szempontból, és ha ez így megy tovább, akkor ne csodálkozzanak az amerikai MC-k, ha brit testvéreik simán lenyomják őket a grime-mal.

Lemezkritika: EPMD: We Mean Business

-         Ezeknek a négereknek meg mi a lószar bajuk van, hogy így hőbörögnek? – rontott be apám a szobámba úgy bő 12 évvel ezelőtt, miközben én átszellemülten bólogattam a nagy nehezen megszerzett, raptörténeti értékű Strictly Business-kazimra. Nos, most 2008 van, szinte el se hiszem, de új EPMD-album fut a lejátszómban, és ha időközben nem nőttem volna fel, apám ugyanúgy kikérné magának a hangerőt, és bosszúból Floydot hallgatna a szomszéd szobában.

Úgy vagyok én már ezekkel a mindenféle agyonígérgetett albumokkal, hogy majd hiszem, ha látom, de aztán úgy tűnik, az idei év a mégis csak beváltott ígéretek esztendeje. Nem csak a Dr. Pepper szívta meg a Guns-lemezzel, de a Portisheaden kívül még a We Mean Business-t is leakaszthattam a gyűjteményembe. Erick Sermont pár éve volt szerencsém látni élőben (majdnem meg is érintettem, úristen), ám a PMD-vel és DJ Scratch-csel közös EPMD tetszhalott már majd’ 10 éve, ami azért elég hosszú idő ahhoz, hogy felmerüljön a kérdés: mit fognak ezek az arcok kezdeni az idő közben gumipoppá olvadt hip-hopban? A válasz frappáns: odabasznak neki.

Íme egy hip-hop-lemez, amelyen a rapsávot nem nyomorítják bele az instrumentálba, ahol a szöveg önálló életet él, mint a régi szép időkben, pengeéles a flow, a bítek meg mindenféle különleges varázslat nélkül agyoncsapnak. Ami a feateket illeti, vaskos és illusztris a lista: Keith Murray, KRS One, Raekwon, egy fél Mobb Deep – komolyan kell még magyaráznom, miért vedd meg?!

Minden a régi, a srácok még mindig nagyon mérgesek (csak az a rohadt autotune ne lenne a Teddy Riley-számban!).

 Durva album, na. Majdnem le is fejeltem hallgatás közben egy nőt a trolin.

A HS7-től akkor se vársz jazz-t, ha az album címe mégis az. Pláne, hogy a címadó dal egy hajdobálós „kbsztt rákkenró”, és egyáltalán nincs kedvem utána füstös kocsmában ülni és csak hallgatni. Sokkal inkább mennék ugrálni, hogy aztán pólót cseréljek, mert folyik a víz a hátamon.  Az új póló elejére meg minimum azt írnám ki, hogy dzsdzsdzsazz!

A lemez bekezd az Egoistával, ami kellemes a fülnek. Lehet, hogy nem pazarolnám arra az életem, hogy csak ezt hallgassam, de azt eléri hogy ne vegyem ki a lemezt a playlist-ből egy darabig. Mert a rákenról nem áll meg, ott van a Magyar Világsztárban és a Fél lábban a zsírban is. Húzza a lábam a táncparkettre.

 Teljesen ki vagyok békülve a zajokkal, és élvezem a kalandozást a stílusok között. Nem olyan élesen ugyan, mint annak idején a Dél-Amerikával, de most is kapunk finomságokat. A Kereplőben népdalos ütemekre szól a nóta, a Ne menj vissza pedig olyan, mintha a ’60-as években lennék valami Illés-klubban. Persze nem úgy van, hiszen ez a Heaven Street Seven, és 2008 van még éppen. Nem is lehet összekeverni mással. Kicsit tingli-tangli, néha meg úgy vicces, hogy közben észre se veszed, és befordulsz.

 Szűcs Krisztián szövegei, a maguk fájó, nevetésre késztető humorával sziporkáznak. És amikor azt énekli, hogy „besüt a nap a szobámba, az istenit, háromnegyed négy”, fogalmam sincs miért, de zsigerből röhögök. Valószínűleg ez az egész fene nagy titka, hogy nincs benne most sem semmilyen erőltetettség, nincsenek fárasztó kínrímek. Nem egy olyan „na üljünk le, és csináljuk már egy lemezt, mert rég volt”- album, hanem  igazi „zenéljünk, mert jó, nekünk is és nektek is”.

A Universal újra megajándékozta az országot egy magyar indie-lemezzel, amibe persze a zenészek állítása szerint nem szólt be(le) a kiadó, de akkor mégis miért hasonlít a hangzás más, ott megjelent előadókéra?

Persze ez egy elhanyagolható tényező akkor, ha a The Kolin elkészíti az év legjobb magyar klipjét, a Jimmy-t. A siker érdekében még a „kisgyerek kártyát” is kijátszották, mert senki sem tud ellenállni egy rakás, mondókákat daloló kisiskolásnak. Márk, az énekes, mint perverz óvóbácsi uralkodik a lemez dalai és a közönsége fölött. Cicanadrágjában rázza fenekét királyságában egy őstehetség dobos, Iván és a szerény gitáros, Gergő társaságában. Az infantilis mókázás végigvonul az összes dalon, szinte fel sem tűnik a sok punci és kurva a szövegekben, a buzi tengeralattjáró képe pedig új színt hoz a magyar jelzős szerkezetek világába. Márk hangja a San Francisco-ban a Scissor Sisters énekesének orgánumával vetekszik, a Hard To Be-t pedig minden kétséget kizáróan a CSS inspirálta. Ezt a lemezt könnyen meg lehet unni, de még könnyebben bele lehet szeretni ebbe a játékos bolondozásba. Szerencsére van, aki a képünkbe böfögjön hallgatás közben.