Az utóbbi időben két albumot hallgattam ronggyá, így megosztom veletek is a tapasztalataimat. Az egyik - a szépség - a Röyksopp várva várt újdonsága, a Junior, ami címével ellentétben csöppet sem éretlen munka, a másik - a szörnyetegecske - pedig a multifunkcionális holland producer, Martyn bemutatkozó albuma, a Great Lengths, aminek már nagyon itt volt az ideje.

A Red Amerikában nagyon népszerű - méltán -, hazánkban sajnos nem annyira ismert. Pedig az, aki szereti a (hülye, elcsépelt szó, de itt tényleg ezt jelenti) igényes alternatív/rockzenét, az semmiképp ne hagyja ki az Innosence And Instinct című lemezt!

A The Fray előző albuma, ami How To Save a Life címet viseli, nagyon erős lemez volt. Rengeteg sorozatban felbukkant példul a címadó dal, így nem csoda, ha nagyon vártam az új lemezt. Hát most itt van!

Szombaton felléptek, ma pedig már arról írhatunk, hogy elkészült az első nagylemezük. Kész lett végre a Planet 55 bemutatkozó alkotása, a Smokesigns ingyen letölthető innen. A mi véleményünk a tovább után olvasható - és a tiéd mi?

Tét nélküli lemezt készíteni debütalbumnak - vagy ultrakúl, vagy a kiadó majd kisztihandot int, és repülünk. A The Virgins meglépte a fenti lépést, én mégse tudom eldönteni, vajon kúl-e ez, vagy sem. Biztos Nick jóképűségére apelláltak.

Ultravicces intróval és szuper borítóval itt a beígért Grenma-lemez, a világgazdasági válságra való tekintettel ajándékba. Köszönjük!

Össze se bírom számolni, hány évet kellett várni a felelőtlen ígéretektől addig, hogy végre megjelenjen a Chinese Democracy. Pár éves tervből sokéves lett, és valószínűleg ez a világ legtöbbet tologatott albuma. Sokan már csak fantomként emlegették, és lassan a soha el nem jövő dolgok szinonimája lehetett volna. Ha. De Axl Rose végül csak betolta a képét a stúdióba annyi időre, hogy felvisítson 12 dalt.

Egy biztos, a mi Sándorunk nem sztahanovista. Az elmúlt években leginkább a börtönkórus sorait erősítette, és új zenekart gyűjtött maga köré. Mert ez a Guns már nem az a Guns. De ha az arcokat nem is ismered fel, a hangot nem lehet eltéveszteni (ha csak nem akkor, amikor vészesen hörög a Madagascar-ban). Meg azt sem hogy ’vúúúúnyiáujáááájjáj”. És az van dögivel, mint régen. Ha a higanymozgás ilyen bivaly testfelépítéssel már igencsak nehézkes is.

Indulatból lemezkritikát írni nem a legbölcsebb dolog. De nem, nem, nem és nem, nem fogom vissza magamat, mert Pharrell Williams tönkretette a karácsonyi ajándékomat!

Ünnepélyes pillanat, nézem a borítót, úristen, mióta várom már, és most itt van, elindítom, és mi a lószar ez, úristen, ez nem az a lemez, összecserélték! Ezt éreztem, amikor először hallottam Common új albumát. A Be afféle mindenidők-lemez volt, én is akkor borultam Common lábai elé, aztán kollektíve folyt a visszaszámlálás a Finding Forever megjelenéséig, ami szintén nem rohadt ki a lejátszómból vagy 3 hétig.

És most mi van? Műanyag van, nyál van, és nem tudom eldönteni, hogy most akkor Common, az én Commonom vajon tényleg beadta az agyát a West-Williams Nagyvállalat zacijába, vagy ez az egész egy karikatúra. Cee-Lo menti meg az albumot, a többi használhatatlan polírszemét.

Utállak, Pharrell, utállak, Kanye West, pfuj, pfuj, pfuj.