1980 és ’81 számos váratlan sorscsapással sújtotta a rockvilágot és általánosságban az emberiséget: Bon Scott és John Bonham belefulladt a saját hányásába, Ian Curtis felkötötte magát, John Lennont agyonlőtték, Reagan elnököt és II. János Pál pápát életveszélyesen megsebesítették, Diana hozzáment Károly herceghez, Britney Spears megszületett. A sok rettenet közepette gyógyírra vágyott a diszkót megutáló, politizáló zenészektől megcsömörlő közönség. Amikor az REO Speedwagon 1980 novemberében kijött a Hi Infidelity albummal, nem is sejtették, hogy az a korszak egyik legfontosabb és legkelendőbb lemeze lesz, belőlük pedig megkerülhetetlen zenekar válik.

Az úgy volt, hogy John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr már megint nem tudott valamiben megegyezni. Két és fél évvel legutóbbi koncertjük után újra színpadra akartak állni, de nem jutottak dűlőre, hogy hol. Volt közöttük, aki hagyományos koncertet szeretett volna Angliában, volt, aki klubkoncerteket több helyen, és még olyan extrém ötlet is felmerült, hogy menjenek Afrikába. Aztán megunták a veszekedést, 1969. január 30-án spontán módon felvonultak az irodájuk tetejére, és elkezdtek zenélni a járókelőknek.

Ha halomba raknánk azt a bugyimennyiséget, amelyet Sinatra, Nat King Cole, Bing Crosby és társaik 1929 óta a Stardust segítségével leénekeltek a hölgytársadalom érzelmesebb feléről, gyanítom, a csúcsot valahol a Csomolungma teteje táján kellene keresnünk. Hoagy Carmichael, a maximalista zseni tollából olyan dalok születtek, mint a Lazy River és a Georgia On My Mind, ő mégis úgy érezte, elvesztegette tehetségét. De akkor hogy lett mégis John Lennon kedvenc zeneszerzője?

A vékonyka fiú, akinek dalaiért versengtek a valaha élt legkiválóbb jazzénekesek, Bloomingtonban született, 1899. november 22-én. Zongora iránti rajongását az anyatejjel szívta magába, ugyanis édesanyja számára a zene volt az egyetlen menekülési útvonal a nyomasztó szegénységből. Esténként leültek fiával a hangszer elé, és dalolva próbálták elfeledni, hogy vándorcirkuszhoz hasonló életet éltek: amerre az édesapa munkája szólította őket, a család oda költözött. (Hoagy mellesleg épp egy cirkuszi társulatról kapta, akik a szüleinél vendégeskedtek édesanyja terhessége alatt.)

A kisfiút hatéves korában kezdte el komolyabb zenei oktatásban részesíteni édesanyja, ám a tanítvány hamarosan túlszárnyalta az elvárásokat, így tizenéves korától Reg DuValle, az ismert „Ritmuskirály” vette pártfogásba. A biztos szolfézsalapokra szépen föl lehetett építeni az improvizációs gyakorlatokat, így a fiatal Hoagy egyre biztosabb kézzel bánt hangszerével – persze mindezt csak szabadidejében, hisz neki is kétkezi munkát kellett végeznie. Az egyik napról a másikra élő családot azonban tragédia sújtotta 1918-ban: keserves betegség után meghalt Hoagy kishúga. Valószínűsíthetően az akkor tomboló influenzavírus okozta a kislány halálát, ám – ahogy azt Carmichael később önéletrajzában leírta – a végzetes leépülés talán elkerülhető lett volna, ha van pénzük orvossal kezeltetni az alig három éves Joanne-t. A családtagok azonban késő estig dolgoztak, hogy elkerülhessék az éhkoppot, így gyakorlatilag ápolni is alig tudták a gyereket.

Carmichael ekkor határozta el végérvényesen, hogy kitör ebből a borzalmas nyomorból. Első soványka fizetését (már ami a zenészi tevékenységet illeti legalábbis) egy egyetemi bálon szerezte, még ebben az évben. Hogy ne csak a zongorakarrierre támaszkodhasson, felvételizett a jogi egyetemre Indianapolisba, ám ezt csak úgy tudta finanszírozni magának, hogy közben végighaknizta az államot. A megfeszített munka kétszeresen meghozta a gyümölcsét: egyrészt megszerezte ügyvédi diplomáját, másrészt szoros barátságot kötött az akkor már egyre ismertebb Bix Beiderbecke kornettossal. (Akiről az a hír járta, hogy ifjonti hevében ő volt a világ leghangosabban játszó rézfúvósa. Állítólag halálát is ez okozta: a túlzott erőlködés és a rezonancia tönkretette a koponyacsontját és az agyát.) Feltörekvőben levő barátja bemutatta Carmichaelt Louis Armstrongnak, aki ekkor még King Oliver felügyelete alatt bontogatta szárnyait. Kezdetben a Hoagy által írt dalokat kézenfekvő módon Beiderbecke játszotta lemezre, mígnem Washboard Blues című szerzeményét maga a (minden tekintetben) nagy Paul Whiteman karolta fel, és innentől az ifjú titán üstökösként hódította meg a jazz csillagporos egét.

(Folyt. köv.)

30 ezer dollárért, azaz több, mint 5 millió 600 ezer forintnyi összegért kelt a Bonhams and Butterfields Los Angeles-i aukcióján egy hangfelvétel, amelyen John Lennon részegen énekel.

A hét előadója: The Beatles

Ám ez az ellenséges légkör zenéjük minőségére továbbra sem hatott ki, hiszen ekkor jelentették meg talán legösszeszedettebb, legegységesebb albumukat, a címében és borítóján stúdiójuk utcájára utaló Abbey Roadot.

Az A-oldalon különálló dalokat hallhatunk, a B-oldal nagy részét egy összefüggő egyveleg foglalja el. Két dal is bizonyítja, hogy Harrison időközben hatalmasat fejlődött, és elérte Lennon és McCartney szintjét. A Here Comes The Sun megkapó, akusztikus gitár alapú, folk rock ballada, a Somethingot pedig Frank Sinatra „a valaha írt legnagyobb szerelmes dalnak” nevezte, csak hogy folytassuk a szaktekintélyek által kijelentett szuperlatívuszok sorát (igaz, Frankie tájékozottsága kissé megkérdőjelezhető ez ügyben, hiszen Lennon/McCartney-szerzeménynek titulálta a számot). Bizarr élményt nyújt a Maxwell’s Silver Hammer, egyrészt mert fülbemászó dallama mögött egy kalapácsos gyilkos története bújik meg a dalszövegben, másrészt mert a szöveg konklúziója (a sorozatgyilkos körüli felhajtás miatt az illetőnek kultusza alakul ki, és a „rajongók” a bíróság épületénél követelik kedvencük szabadon bocsátását) nem sokkal később valóra vált a Manson-tárgyaláson (persze azzal a különbséggel, hogy Manson nem gyilkolta meg kalapáccsal még a bírót is). Az albumot (majdnem) lezáró Golden Slumbers/Carry That Weight/The End-trilógia (amelyben a lágy vonósokkal megtámogatott altatódal erőteljes fúvosokkal kísért himnusszá válik, majd dobszólóba és hármas gitárpárbajba torkollik) pedig mindenképp a rocktörténet leginkább felemelő pillanatai között követel magának előkelő helyet. Emellett ez volt az egyik első olyan rockalbum, aminek hangzásához dominánsan hozzájárult a Moog-szintetizátor. Két bekezdéssel feljebb tett megjegyzésemhez visszatérve, az Abbey Road nyugodtan lehet az a bizonyos másik meghallgatandó nagylemez.

 1970 elején Lennon a (nagyrészt az Abbey Road előtt rögzített, de ekkor még kiadatlan) Let It Be album anyagának újrakeverését önhatalmúlag George Martin helyett Phil Spector producerre bízta. McCartney számára ez a lépés volt az utolsó csepp a pohárban: április 10-én bejelentette, hogy kiválik az együttesből, s innentől kezdve a feloszlás már végképp elkerülhetetlenné vált. Azzal együtt, hogy McCartney véleményét tiszteletben kell tartani (az ő elképzeléseihez közel álló, Naked alcímű Let It Be-újrakeverés 2003-ban jelent meg), a Spector-féle album egyáltalán nem lett rossz lemez. Kiemelkedő szám az Across The Universe (Lennon ezt a dalát nevezte „legköltőibb alkotásának”), a The Long And Winding Road (amelynek címére három évtizeddel később a Wonderwall szövegében tett egy meglehetősen ügyetlen utalást a közepesen tehetséges, ám annál antipatikusabb Oasis) és az I’ve Got a Feeling (amely tartalmaz egy McCartney-dalt és egy Lennon-dalt, majd a végén a kettő egyszerre szólal meg – és szó sincs semmiféle káoszról, hiszen a két szerző stílusa remekül kiegészítette egymást).

Ami John, Paul, George és Ringo zenei utóéletét illeti: a szólókarrierek külön cikket érdemelnének, a Beatles-válogatásalbumok közt van, ami szükséges a gyűjteménybe, és van, ami szóra sem érdemes, viszont az 1995-96-os, hat CD-s Anthology projekt két dalára feltétlenül ki kell térni. Yoko Ono a három ex-Beatle rendelkezésére bocsátotta az 1980-ban meggyilkolt Lennon befejezetlen felvételeit, így a ’77-es Free As A Birdhöz és a ’79-es Real Love-hoz a ’90-es években McCartney, Harrison és Starr hozzáadták saját hangszerüket, illetve szólamukat, megmutatva, hogy mégis hogy szólna a jelenkorban a Beatles. Elkezdték a munkát egy harmadik, Now And Then című Lennon-demón is, de ez a felvétel nem került kiadásra. Miután Harrison 2001-ben rákban elhunyt, a sajtó többször is megszellőztette a Now And Then megjelentetését, ám ez eddig téves riasztásnak bizonyult.

Ki tudja, talán valamikor még egyszer, utoljára hallhatjuk John és Paul utánozhatatlan vokálját, George lágyan síró gitárját és Ringo zakatoló dobkíséretét.

A hét előadója: The Beatles

Ebben a korszakban a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című, nyolcadik sorlemezükkel jelentkeztek először, ’67 júniusában. McCartney javaslatára kitaláltak egy alteregó-együttest (a címben szereplő katonazenekart, amelyet fel is öltöztettek csicsás fellépőruhába), és a lemezen úgy tettek, mintha ez a fiktív csapat játszaná el változatos műsorát: a számok közt nincs szünet, és, akár egy koncerten, a közönség tetszésnyilvánítása is behallatszik. Ezzel megszületett a zenetörténet egyik első konceptalbuma. A dalok minden korábbinál szélesebb műfaji skálán mozognak, indiai rágát (Within You, Without You) éppúgy hallhatunk, mint ’30-as éveket idéző szalonzenét (When I’m Sixty-Four). A lemez már a maga korában is döbbenetes hatást váltott ki (Brian Wilson, az egyik fő vetélytársnak tartott Beach Boys dalszerzője teljesen magába fordult, és kétségbeesett, hogy hogyan fogja ő ezt felülmúlni, Jimi Hendrix pedig három nappal a megjelenés után máris bevette koncertműsorába a címadó dalt), azóta is sokan nem „csak” a Beatles, hanem a rocktörténelem legjobb albumának tartják. Persze a sikerben a Beatles mellett oroszlánrésze volt George Martinnak is. A producer még a leglehetetlenebb kérésektől sem jött zavarba: amikor Lennon „fűrészporszagú karneváli atmoszféraként” képzelte el a Being For The Benefit Of Mr. Kite! hangzásvilágát, Martin apró darabokra vágott egy viktóriánius gőzorgona-felvételt tartalmazó szalagot és véletlenszerűen összeragasztotta azt; amikor az A Day In The Life-ban össze kellett illesztenie egy-egy, össze nem illő Lennon- és McCartney-daltöredéket, átkötésként elképesztő hangzavart improvizáltatott egy 40 tagú nagyzenekarral.

Brian Epstein augusztusban gyógyszertúladaglásban meghalt. A sokkot kiheverve, első, menedzserük nélküli projektjükként a Beatles belevágott egy általuk rendezett TV-film elkészítésébe. A Magical Mystery Tour címre keresztelt, pszichedelikus hangvételű, követhető cselekményt nem tartalmazó, kísérleti művet karácsonykor, főműsoridőben mutatták be – és a Beatles elszenvedte élete első bukását. Akárhogy is, a filmet kísérő, azonos című soundtrack-albumra nem sok rosszat lehet mondani: a filmhez írt dalokat (Fool On The Hill, I Am The Warlus, vagy a Hello Goodbye, ami hét hétig vezette az angol slágerlistát) és az akkoriban megjelent kislemezeiket (mint a világ első élő műholdas TV-kapcsolásán bemutatott All You Need Is Love, vagy a liverpooli időkre reflektáló Penny Lane/Strawberry Fields Forever-kettős) csokorba gyűjtő lemez újabb telitalálat.

1968-ban a fiúk egy időre visszavonultak Indiába, hogy részt vegyenek Maharishi Mahesh jógi meditációján. Később megalapították lemezkiadó és multimédiás cégüket, az Apple-t, ami rekordokat döntött az első általa megjelentetett kislemezzel. Az A-oldalon egy szokatlanul hosszú, több, mint hét perces, nagy, együtténeklős himnusszal, a Hey Jude-dal, a B-oldalon a kor forrongó politikai hangulatára reagáló Revolutionnel, a single kilenc hétig trónolt a Billboard-lista élén; talán nem nagy túlzás a korongot kikiáltani a Beatles legkiválóbb kislemezének.

Év végén pedig egy vadonatúj dupla albummal kényeztették a közönséget: a cím nélküli, ám puritán borítója miatt White Albumként elhíresült opusszal. Letisztult, kortalan hangzás, ugyanakkor rendkívüli változatosság jellemzi a lemezt. Békésen megfér egymás mellett az egyszálgitáros Blackbird, aminek szövege a fekete polgárjogi mozgalmakra utal, a dübörgő hard rock/proto-metál Helter Skelter, ami két évvel megelőzte a Black Sabbath debütáló albumát (részben ezért, Ozzy Osbourne a mai napig leborul Paul McCartney előtt), és aminek a csúszdáról való lesiklás állapotát visszaadó szövege rémtettek elkövetésére ösztönözte az elmeháborodott Charles Mansont, vagy az Ob-La-Di, Ob-La-Da, ami ska/reggae stíluselemeket vonultat fel (ezekkel se kísérletezett túl sok fehér zenész előttük). Sok más zenekar évtizedek alatt nem próbálkozik meg ennyi stílussal, ők egyetlen év alatt, ugyanazon az albumon simán megtették. A hagyományosabb dalok is remekül működnek. Ki ne ámulna el azon, hogy milyen szervesen belesimul a vendégszereplő Eric Clapton gitárszólója Harrison While My Guitar Gently Weeps című szerzeményébe? Ki ne sorolná a Birthday-t minden idők leghangulatosabb házibulizenéi közé? De hogy ne csak dicséretet mondjunk: Lennon szerelme, az együttesben egyre több konfliktust kiváltó Yoko Ono hatása érzékelhető a sampling-technika szempontjából úttörő, egyébként nyugodt szívvel átugorható, nyolc és fél perces avantgarde hangkollázs/agymenésen, a Revolution 9-on, amit McCartney és George Martin is le akart hagyni a lemezről. Talán úgy jobban jártunk volna, mindenesetre ez csupán egy szám az albumon szereplő harmincból, így az összkép nem sérül.

Tovább folytatódott a Beatles kritikai diadalmenete: ennek a lemeznek a hatására Tony Palmer, a The Observer újságírója nemes egyszerűséggel „Schubert óta a legnagyobb dalszerzőkként” ünnepelte Lennont és McCartney-t. Nem könnyű a Beatles nagylemezeit rangsorolni, de ha valaki csak két Beatles-sorlemezt hallgat meg egész életében, szerény véleményem szerint nagyon jól jár, ha a White Album az egyik.

1969. Az újabb filmes próbálkozáshoz, a Yellow Submarine rajzfilmhez a fiúk még a hangjukat sem adják, csupán pár percre tűnnek fel élőszereplőként a mozi végén, a soundtrack-albumon is mindössze négy új dal található. A stúdiómunkát bemutató dokumentumfilmjük, az egy évvel később mozikba kerülő Let It Be felvételei alatt egyszer csak felvonulnak a londoni Apple székház tetejére, és koncertet rögtönöznek, amit a rendőrség csendháborításként értékel és félbeszakít. Ez volt az utolsó fellépésük közönség előtt. A zenekar tagjai között a feszültség egyre nőtt, személyes nézeteltéréseik mellett az üzleti dolgokban sem értettek egyet: John, George és Ringo Allen Kleint, Paul viszont sógorát, Lee Eastmant látta volna szívesen a Beatles új menedzsereként.