A hét előadója: The Beatles

A fenti címről sokan egy bomba hatástalanítására asszociálnak, például Mel Gibson és Danny Glover idevágó jelenetére a Halálos fegyver 3.-ból. Nos, bombáról szó sincs, sokkal nagyobb kaliberű robbanásról beszélhetünk a Beatles esetében. Egy egészen friss, 2008. novemberi Bono-idézet szerint „a rock and roll univerzumában a Beatles volt az ősrobbanás”.

Jelen sorok szerzőjének egészen korán, még gyerekkorban adatott meg a szerencse, hogy megismerhesse a hatvanas években alkotó liverpooli négyes zenéjét. Amikor már kezdtem kinőni a Paff, a bűvös sárkány-korszakból, szüleim bakelitlemez-gyűjteményében felfedeztem két dupla albumot. A piros keretes lemez borítójáról, egy lépcsőházból négy ugyanolyan frizurát és öltönyt viselő bácsi mosolygott rám. A kék keretes lemezen is ők voltak, ugyanott, de jó néhány évvel később, hosszabb hajjal, bajusszal, szakállal, más ruhában. Onnantól kezdve, hogy először belehallgattam az albumokba, a „mit tegyünk fel a lemezjátszóra?” kérdés folytatása nem az volt, hogy „100 Folk Celsiust vagy Halász Juditot?” – és nem jöhettek szóba olyan örökbecsű gyöngyszemek sem, mint a Modern Hungária vagy Szandi, amelyeket akkor az oviban és általánosban a többi gyerek szeretett. Nem, onnantól kezdve csupán annyit kellett eldönteni, hogy „a pirosat vagy a kéket?”.

Húsz évvel később még mindig ezt a két válogatásalbumot tartom a legjobb kiindulópontnak azok számára, akik szívesen belekóstolnának a Beatles életművébe – már csak azért is, mert azóta sem találkoztam olyan megközelítéssel, ami ennél találóbban korszakokra tudná bontani John, Paul, George és Ringo karrierjének közös éveit. 1962-66: a kezdetek, a turnézás évei. 1967-70: a koncertezéstől történő visszavonulás utáni stúdióévek. Ilyen egyszerű, nem kell itt mindenféle Merseybeat-, Beatlemania-, pszichedélia-, satöbbi-érába belebonyolódni.

Piros Beatles: 1962-66

Számos formáció- és névváltoztatás (Quarrymen, Silver Beatles, Tony Sheridan and the Beat Brothers) után 1962-ben így nézett ki a Beatles majdnem végleges legénysége: John Lennon (ritmusgitár), Paul McCartney (basszusgitár), George Harrison (szólógitár) és Pete Best (dob). Miután szülővárosukban, Liverpoolban nagy népszerűségre tettek szert, és Hamburgban is felpezsdítették a klubéletet, menedzserük, Brian Epstein beprotezsálta őket egy meghallgatásra a neves londoni Decca Records-hoz. Ám a fiúk nem nyűgözték le a cég fejesét, Dick Rowe-t, aki közölte, hogy „a gitáros együttesek korszaka lejárt” (ostoba döntését és kijelentését Rowe később részben korrigálta azzal, hogy leszerződtette a Rolling Stonest, miután George Harrison súgott neki, hogy ezt a másik tehetséges csapatot nem kéne elutasítani, ha már a Beatlesszel megtette – de Rowe ízlése ezután se javult sokat, hiszen ő szabadította a világra Engelbert Humperdincket is).

Epstein ezután felkereste az EMI égisze alá tartozó Parlophone lemezkiadót, ahol George Martin producer már nagyobb lelkesedéssel fogadta a zenekart. Viszont nem tetszett neki Best dobolása, így szegény Pete-nek néhány hónappal az első toplistás sláger előtt mennie kellett (pár hónapja láthattuk egy cameo szerepben A meztelen dobos című filmben, ami egy hasonlóan szerencsétlen sorsú, fiktív karakterről szól). A srácok Ringo Starrt kérték fel új dobosuknak. Martin, ha nem is azonnal, de megbékélt a választással. Az első kislemez, a Love Me Do még „csak” a brit lista 17. helyéig jutott ’62 októberében, de már ez a dal is felhívta a figyelmet az együttes erényeire: John és Paul elképesztően fülbemászó, izgalmas harmóniáira, a korai Beatles-dalokon előszeretettel használt szájharmonikára, és egy szerzőpárosra, amely képes a fiatalság nyelvén szólni. A következő kislemez felvételére a Lennon/McCartney páros egy Roy Orbison-stílusú balladát hozott magával, amiben Martin meghallott valami nagyon különlegeset, de ő inkább rock and rollként képzelte el ugyanazt a számot. Utasította tehát a zenekart, hogy játsszák el gyorsabban, amit a fiúk (kicsit értetlenül ugyan, nem látva, hogy a producer mit akar kihozni az egészből) megtettek. A felvételek befejeztével Martin így szólt a zenészekhez: „Gratulálok, uraim, kész az első No. 1. slágerük!”. Így is lett, a Please Please Me (amit ma már el sem tudnánk képzelni lassú szerelmes számként) ’63 januárjában az angol lista élén kötött ki.

Az év hátralévő részében két nagylemezzel (Please Please Me, With The Beatles) és két kislemezzel (From Me To You, She Loves You) a Beatles villámgyorsan meghódította szinte az egész világot – az USA még nem adta be nekik a derekát. A későbbiekben a nagy- és kislemezeket legtöbbször különálló projektekként kezelték; az első albumra még feltették az első két single-t, illetve ezek B-oldalát, viszont a lemez többi 10 dalának felvételével mindössze egyetlen nap alatt kellett elkészülniük. Lennon torka rendesen el is fáradt a nap végére, pont ez a rekedtség adott egy különleges ízt az utolsóként felvett Twist and Shout-nak.

1964 meghozta az amerikai áttörést. Januárban a slágerlista élén tanyázik az I Want To Hold Your Hand, februárban fellépnek a legnépszerűbb zenés TV-műsorban, az Ed Sullivan Show-ban, áprilisban a Billboard-lista első öt helyét Beatles-kislemez foglalja el; erre a bravúrra se előttük, se utánuk sem volt képes senki. A Kennedy-gyilkosság okozta sokkból ébredező Amerika hatalmas örömmel fogadta a Beatles optimista zenéjét, ami egyszerre foglalta magában Little Richard lendületét, Buddy Holly intellektusát és az Everly Brothers vokálját. A személyük is lenyűgözte a népet: egyszerre voltak jó megjelenésűek és lázadók, jólneveltek és szemtelenek (a buta riporteri kérdésekre adott gyors, frappáns riposztjaik eseményszámba mentek). Sikerükkel utat törtek más brit bandáknak is, hogy befuthassanak Amerikában (Rolling Stones, Moody Blues, Kinks stb.). A zenekar megállás nélkül turnézott, emellett ezerrel pörgött a merchandising-dömping, mindenki Beatles-es bögrét, párnát, társasjátékot akart. Pár hónap múlva megérkezett az első Beatles-mozifilm is, az együttes egy napját bemutató, áldokumentum jellegű A Hard Day’s Night, amelynek filmzenéje egyúttal harmadik stúdióalbumként is szolgált. A további lendületes, nagy slágerek (a címadó dal és a Can’t Buy Me Love) mellett ezen a lemezen hallható az akusztikus gitár alapú, folkos I’ll Be Back, ami az év végi album (Beatles For Sale) hangzásvilágát is előrevetítette (a piac akkoriban évi két nagylemez megjelentetését követelte meg egy előadótól, s a Beatlesnél a mennyiség nem ment a minőség rovására).

A következő évben rajongóik nagy örömére és a háborús veteránok nagy felháborodására átvették II. Erzsébet királynőtől a Brit Birodalom Érdemrendje (MBE) kitüntetést, és készítettek egy újabb mozifilmet, a James Bondos hatásokat felmutató Help!-et. Természetesen a hozzá tartozó, azonos című album sem váratott magára, rajta a Guinness-rekorder, több, mint 3000-szer feldolgozott Yesterday-jel (McCartney álmában komponálta a dalt, és a másik három tag nélkül, egy vonósnégyessel vette fel) és a Bob Dylan hatásáról árulkodó You’ve Got To Hide Your Love Away-jel (Lennon szerzeménye). Ez a két szám is tanúsítja, miért lett mindenkinél sikeresebb a Beatles: mert két egyenrangú, egyformán tehetséges vezéregyéniséggel rendelkezett. A frontember-központú rockbizniszben ez a jelenség akkor is ritka volt, azóta is az, viszont a Beatles így több rajongót gyűjthetett, és ha valaki esetleg nem szimpatizált az egyik vezér stílusával, még mindig ott volt a másik, akit bálványozhatott. Nyáron a New York-i Shea Stadiumban megtartották a rocktörténelem első stadionkoncertjét, a télen megjelent hatodik stúdiólemez, a Rubber Soul számos érdeme közül pedig a legjelentősebb, hogy ez volt az első rockalbum, amelyen indiai hangszer szólalt meg (az indiai zene, kultúra és vallás iránt érdeklődő Harrison szitáron játszott a Norwegian Woodban) – ide nyúlik vissza a world music fogalma.

’66-ban egy incidens kissé megtépázta jó hírüket. Lennon egy interjúban tett egy meggondolatlan kijelentést („Népszerűbbek vagyunk, mint Jézus”), ami az USA több államában rádiós Beatles-bojkottot és nyilvános lemezégetést eredményezett. Lennonnak nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie, hogy elsimuljon az ügy. Emellett belefáradtak az állandó utazásba, a korszak pocsék színpad- és hangtechnikájába, a zenét túlsikítozó rajongókba, a groupie-kba és a drogokba (na jó, az utóbbi kettőbe nem annyira). Augusztus 29-én, San Franciscóban tartották utolsó hivatalos koncertjüket. Ezen a turnén egyáltalán nem játszották aktuális albumuk, a Revolver dalait, mert úgy vélték, hogy azok komplexitása miatt lehetetlen lett volna élőben megszólaltatni őket. Való igaz, a vonósoktett alapú Eleanor Rigby-t, vagy a szitárt, tamburát és tablát felvonultató Love You To-t tényleg kínszenvedés lett volna akkor koncerten reprodukálni, bár mondjuk a hagyományosabb Taxmannel vagy Here, There And Everywhere-rel nyugodtan megpróbálkozhattak volna, ha akartak volna. De nem akartak. Ettől függetlenül illedelmesen elpengették aktuális kislemezük A és B oldalát: a Paperback Writert és a Raint (utóbbi dal énekstílusára és hangzására három évtizeddel később egész jövedelmező kis karriert épített a közepesen tehetséges, ám annál antipatikusabb Oasis).

(Folyt. köv.) 

A hét előadója: Dido 

„Semmi sem olyan egyszerű és titokzatos, mint a kedvesség.” Az Osvát Ernő-idézet analógiájára kimondhatjuk: senki sem olyan összetett és titokzatos, mint Dido. Ráadásul még kedves is. Egy nagy hibája, akarom mondani betegsége viszont van: hazudós a selymes, szomorú hangú énekesnő. Anno bőszen bizonygatta, hogy közelről sem angyal, most meg azt próbálja beadni millióknak, hogy nem hisz a szerelemben. Na ne nézzen már minket hülyének! A diagnózis tehát krónikus hazudozás. A beteg kórtörténetét alant olvashatjátok.

Komoly pszichológiai vizsgálatok támasztották alá, hogy a ’71 karácsonyán, Londonban született Dido viselkedészavarának gyökereit a gyerekkorban kell keresni. Valószínűleg erős sokkélményként érte a pácienst, hogy a szülei Florian Cloud De Bounevialle O’Malley Armstrong-ként anyakönyveztették, de egy karthágói királynő után Dido-nak szólították csecsemőkora óta. A különleges becenév és a férfi keresztnév miatt identitászavarokkal küszködhetett, amelyet lopással vezetett le ötéves korában. Egy fuvolaszerű hangszert, egy ún. recorder-t tulajdonított el. Ezután költő édesanyja és az ír származású, könyvkiadással foglalkozó édesapja a zongora és a hegedűjáték terápiás hatása miatt a londoni Guildhall School of Music zeneiskolába íratták gyermeküket.

A kamasszá serdült lány bátyja, Rollo Armstrong segítségével megismerkedett a Duran Duran-nal és a The Clash-sel, 16 évesen pedig Ella Fitzgerald-rajongó lett. Rollo később is nagy benyomást gyakorolt Didora, hiszen a Faithless oszlopos tagjaként 1995-ben bevonta húgát a dance trió első, Reverence című lemezének készítésébe. A mellékállásban könyvkiadói ügynökként dolgozó joghallgató lány ezzel a kollaborációval és az Odds & Ends demogyűjteményével hívta fel magára az Arista Records figyelmét. A Rollo tulajdonában álló Cheeky Records-hoz leszerződött énekesnő amerikai kiadójául az Arista-t válaszotta, hiszen ottani meghallgatásán az a Clive Davis is jelen volt, aki Janis Joplint, Whitney Houstont és Santanat is felfedezte.

Dido a kényszeres hazudozás tüneteit először 28 éves korában, 1999-ben produkálta. Ekkor ismét egy magánéleti sokk sodorta ki, hétéves kapcsolat után szakított vőlegényével. A zene gyógyító hatással bírt. Debütáló albumával nem csak saját összetört szívét foltozta meg, hanem több millió ember lelkét is kezelésbe vette.

A No Angel című lemez először az Egyesült Államokban talált visszhangra, mivel a róla kimásolt első kislemez, a Here With Me szerepelt a Roswell című sci-fi sorozatban, illetve szintén az ex-vőlegényének szánt Thank You című sláger is felkerült egy film, a Sliding Doors (A nő kétszer) betétdalai közé.

A Thank You mérföldkőnek számított Dido karrierjében, ugyanis Eminem Stan című dalához felhasználta annak refrénjét. A számhoz készült videóban maga Dido is feltűnt, bár eleinte ódzkodott a szerepléstől, mivel Slim Shady megkötözött, terhes barátnőjét kellett alakítania. A Stan fülbemászó, melankolikus refrénjére és az azon keresztül széles tömegek számára ismertté váló, akusztikus és elektronikus elemeket ötvöző szólóanyagára nem csak a tengerentúlon kapták fel az emberek a fejüket. A No Angel Nagy-Britanniában is felkerült az eladási listák élére, jóval hivatalos brit megjelenése előtt. A szigetországban való késlekedést az okozta, hogy a Cheeky Records-ot felvásárolta a BMG, így történhetett, hogy a lemez az otthoni piacot csak a 2001-es évben vette be. Később összesen harmincöt országban kapott platinát, világszerte 15 milliót adtak el belőle. Számos díj (például az MTV Europe és Video Music Awards, NRJ és BRIT AWARD díjak) besöprésén kívül még a Dido flip névre keresztelt frizurája is az év legdivatosabb hajviselete lett.

(Folyt. köv.)

A hét előadója: Maria Callas

A zavaros XX. században keveseknek sikerült világhírre szert tenni az ekkorra már halottnak titulált operaműfajból, ráadásul (valós adottságaikat tekintve érthetetlen módon) jórészt ők is feláldozták magukat a popularitás oltárán. (Igen, a három tenorra gondolok, többek közt.) Ebben a szélsőséges időszakban tündökölt Maria Callas, a nagybetűs Díva,  aki anélkül tudott rajongást és tömeghisztériát generálni, hogy valaha is nevetséges könnyűzenei átiratokat és méltatlan haknikat vállalt volna.

Azok is ismerik nevét, akik amúgy sikítós lábrázást kapnak az áriáktól, képei pop-art nyomatokon szerepelnek, sminkstílusát ma is előszeretettel lopják (Amy Winehouse, khm).

Maria Callas Maria Anna Sofia Cecilia Kalogeropoulou néven született Manhattanben, 1923. december másodikán. Szegény kislánynak könnyebb volt egy olasz recicativót megtanulnia, mint saját nevét kiejteni, nem csoda hát, hogy apja később Kalosra rövidítette a családnevet.

A kis Mariának nemigen lehetett sok öröme első földi napjaiban: anyja négy napig egy pillantást se vetett rá, abbéli elkeseredésében, hogy lánya nem fiúnak született. Aztán persze fordult a kocka, és az ingyenélő Kalosné azonnal lecsapott, amikor kisebbik lányának kiütközött zenei tehetsége.

Kalos úr rendszeresen fellázadt felesége gyereknevelési szokásai ellen, ugyanis az asszony nyíltan kimutatta, hogy a szép és vékony Jackie a kedvenc, Maria meg – aki ronda és kövér – keresse csak szépen a pénzt a családnak. 1937-ben aztán anyuci fogta a kér gyereket, és meg sem állt Görögországig. Callas Hamupipőke-története itt kap csak igazán borzalmas színezetet: eleinte csak legbensőbb barátnőjének sírta el, hogy a világháború alatt anyja gyakorlatilag prostituálta lányát, mivel ő maga nem volt hajlandó dolgozni. Később Callas minden létező fórumon megemlítette, hogy anyja “ellopta a gyerekkorát”.

Callasnak problémái akadtak az athéni Konzervatóriumban, így átigazolt a haladóbb Görög Nemzeti Konzervatóriumba, Maria Trivella szárnyai alá. 1938-ban. Napi 10 órai vérverejtékes munkával és példamutatóan alázatos hozzáállásának hála hamarosan már a Görög Nemzeti Operában játszott. A Tosca Martája hozta meg számára az igaz áttörést 1942-ben, majd a Fidelióban kápráztatott el mindenkit. Ilyen hátszéllel pedig már repült is vissza szeretett édesapjához Amerikába.

(Folyt. köv.)