A hét előadója: Boysnoize

Hamburg legütősebb exportcikke, Herr Alex Ridha aka Boys Noize a legnagyobb detonációval robbant be az elektronikus zene legsúlyosabb mecénásai közé. Alex és a Boys Noize Records szekere nem is olyan rég indult meg, ám napjainkban már olyan „nagypatások” istállója mellett parkol, mint MSTRKRT, DJ Hell, Tiga, vagy az Ed Banger-muftik. Első szerzői albuma, a 2007-es Oi Oi Oi minden valamirevaló újgenerációs raver lemezgyűjteményében alapdarabként figyel, nem beszélve a fiatal srác által beújított trendkövető, „szemeltakarós” füles imitációs haszontársairól. Alex Ridha-t a szakma nagyjai per pillanat a legígéretesebb figurának tartják: a Justice-os Xavier szerint a “német” és a “techno” szó ismét cool lett neki köszönhetően. Fülest a szemre, és shine, shine…

A kis Alex 1982-ben látatta meg a napvilágot a németországi Hamburg városában. Kölyökként már a zene eufórikus világában találta magát: 6 évesen az otthoni pianót nyűtte, 14 éves kamaszként pedig a dobok mögött találta meg helyét. Ekkoriban kezdődött szenvedélyes lemezvásárlási hóbortja is – melynek a mai napig koloncos rabja. Barátsága a zeneszerkesztő programokkal hamar megpecsételődött: 16 évesen már stúdióba zárta magát egy olyan munkatárssal, akit manapság csak D.I.M. néven ismerünk (szintén a Boys Noize Records lemezlovas/producere). D.I.M. nem csak munkatársa volt a tehetséges Ridhá-nak, hanem egyben zenei mentora is: 5 éves tanulási-tanítási folyamatot maguk mögött tudva.

Alex -betöltvén 21-edik életévét- Hamburgot a német fővárosra, Berlinre cserélte, hogy a modern elektronikus tánczene legújabb Mekkájában szippanthassa be a legzsengébb muzikális ingereket – inspirációt gyűjtve saját alkotómunkájához.  Nem is kellett sok emberünknek, 2004-ben saját zenéi jelentek meg a francia Kitsuné Music-nél, a Tiga vezérelte Turbo Recordings-on, vagy a techno legenda, DJ Hell kiadóján, az International DeeJay Gigolo Records-on. Egy évvel később újabb nagyágyú vette pártfogása alá: Anthony Rother elektró-pápa által gondozott Datapunk-nál kapott megjelenési lehetőséget. Innen sorra következtek a zenei együttműködések – ahogy az a nagykönyvben meg van írva – az Ed Banger királysággal, a trónfoglaló MSTRKRFT duóval, vagy az Ajax formációval.

Remixeiért olyan művészek kapkodnak, mint a brit zenei élet krémje a Depeche Mode-dal, Kaiser Chiefs-szel, Tigával, vagy a Para One-nal az élen; de élesen hasító átértelmezéseit előszeretettel tolja Erol Alkan, a Justice, a 2 Many DJ’s, SebastiAn, vagy Meaty Pan. A hihetetlen tempójú munka gyümölcseként 2005-ben megalapítja saját kiadóját, a Boys Noize Records-ot, muzsikái pedig a Boys Noize művésznév alatt jelennek meg sorra.

(Folyt. köv.)

A hét előadója: The Beatles

Ám ez az ellenséges légkör zenéjük minőségére továbbra sem hatott ki, hiszen ekkor jelentették meg talán legösszeszedettebb, legegységesebb albumukat, a címében és borítóján stúdiójuk utcájára utaló Abbey Roadot.

Az A-oldalon különálló dalokat hallhatunk, a B-oldal nagy részét egy összefüggő egyveleg foglalja el. Két dal is bizonyítja, hogy Harrison időközben hatalmasat fejlődött, és elérte Lennon és McCartney szintjét. A Here Comes The Sun megkapó, akusztikus gitár alapú, folk rock ballada, a Somethingot pedig Frank Sinatra „a valaha írt legnagyobb szerelmes dalnak” nevezte, csak hogy folytassuk a szaktekintélyek által kijelentett szuperlatívuszok sorát (igaz, Frankie tájékozottsága kissé megkérdőjelezhető ez ügyben, hiszen Lennon/McCartney-szerzeménynek titulálta a számot). Bizarr élményt nyújt a Maxwell’s Silver Hammer, egyrészt mert fülbemászó dallama mögött egy kalapácsos gyilkos története bújik meg a dalszövegben, másrészt mert a szöveg konklúziója (a sorozatgyilkos körüli felhajtás miatt az illetőnek kultusza alakul ki, és a „rajongók” a bíróság épületénél követelik kedvencük szabadon bocsátását) nem sokkal később valóra vált a Manson-tárgyaláson (persze azzal a különbséggel, hogy Manson nem gyilkolta meg kalapáccsal még a bírót is). Az albumot (majdnem) lezáró Golden Slumbers/Carry That Weight/The End-trilógia (amelyben a lágy vonósokkal megtámogatott altatódal erőteljes fúvosokkal kísért himnusszá válik, majd dobszólóba és hármas gitárpárbajba torkollik) pedig mindenképp a rocktörténet leginkább felemelő pillanatai között követel magának előkelő helyet. Emellett ez volt az egyik első olyan rockalbum, aminek hangzásához dominánsan hozzájárult a Moog-szintetizátor. Két bekezdéssel feljebb tett megjegyzésemhez visszatérve, az Abbey Road nyugodtan lehet az a bizonyos másik meghallgatandó nagylemez.

 1970 elején Lennon a (nagyrészt az Abbey Road előtt rögzített, de ekkor még kiadatlan) Let It Be album anyagának újrakeverését önhatalmúlag George Martin helyett Phil Spector producerre bízta. McCartney számára ez a lépés volt az utolsó csepp a pohárban: április 10-én bejelentette, hogy kiválik az együttesből, s innentől kezdve a feloszlás már végképp elkerülhetetlenné vált. Azzal együtt, hogy McCartney véleményét tiszteletben kell tartani (az ő elképzeléseihez közel álló, Naked alcímű Let It Be-újrakeverés 2003-ban jelent meg), a Spector-féle album egyáltalán nem lett rossz lemez. Kiemelkedő szám az Across The Universe (Lennon ezt a dalát nevezte „legköltőibb alkotásának”), a The Long And Winding Road (amelynek címére három évtizeddel később a Wonderwall szövegében tett egy meglehetősen ügyetlen utalást a közepesen tehetséges, ám annál antipatikusabb Oasis) és az I’ve Got a Feeling (amely tartalmaz egy McCartney-dalt és egy Lennon-dalt, majd a végén a kettő egyszerre szólal meg – és szó sincs semmiféle káoszról, hiszen a két szerző stílusa remekül kiegészítette egymást).

Ami John, Paul, George és Ringo zenei utóéletét illeti: a szólókarrierek külön cikket érdemelnének, a Beatles-válogatásalbumok közt van, ami szükséges a gyűjteménybe, és van, ami szóra sem érdemes, viszont az 1995-96-os, hat CD-s Anthology projekt két dalára feltétlenül ki kell térni. Yoko Ono a három ex-Beatle rendelkezésére bocsátotta az 1980-ban meggyilkolt Lennon befejezetlen felvételeit, így a ’77-es Free As A Birdhöz és a ’79-es Real Love-hoz a ’90-es években McCartney, Harrison és Starr hozzáadták saját hangszerüket, illetve szólamukat, megmutatva, hogy mégis hogy szólna a jelenkorban a Beatles. Elkezdték a munkát egy harmadik, Now And Then című Lennon-demón is, de ez a felvétel nem került kiadásra. Miután Harrison 2001-ben rákban elhunyt, a sajtó többször is megszellőztette a Now And Then megjelentetését, ám ez eddig téves riasztásnak bizonyult.

Ki tudja, talán valamikor még egyszer, utoljára hallhatjuk John és Paul utánozhatatlan vokálját, George lágyan síró gitárját és Ringo zakatoló dobkíséretét.

A hét előadója: The Beatles

Ebben a korszakban a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című, nyolcadik sorlemezükkel jelentkeztek először, ’67 júniusában. McCartney javaslatára kitaláltak egy alteregó-együttest (a címben szereplő katonazenekart, amelyet fel is öltöztettek csicsás fellépőruhába), és a lemezen úgy tettek, mintha ez a fiktív csapat játszaná el változatos műsorát: a számok közt nincs szünet, és, akár egy koncerten, a közönség tetszésnyilvánítása is behallatszik. Ezzel megszületett a zenetörténet egyik első konceptalbuma. A dalok minden korábbinál szélesebb műfaji skálán mozognak, indiai rágát (Within You, Without You) éppúgy hallhatunk, mint ’30-as éveket idéző szalonzenét (When I’m Sixty-Four). A lemez már a maga korában is döbbenetes hatást váltott ki (Brian Wilson, az egyik fő vetélytársnak tartott Beach Boys dalszerzője teljesen magába fordult, és kétségbeesett, hogy hogyan fogja ő ezt felülmúlni, Jimi Hendrix pedig három nappal a megjelenés után máris bevette koncertműsorába a címadó dalt), azóta is sokan nem „csak” a Beatles, hanem a rocktörténelem legjobb albumának tartják. Persze a sikerben a Beatles mellett oroszlánrésze volt George Martinnak is. A producer még a leglehetetlenebb kérésektől sem jött zavarba: amikor Lennon „fűrészporszagú karneváli atmoszféraként” képzelte el a Being For The Benefit Of Mr. Kite! hangzásvilágát, Martin apró darabokra vágott egy viktóriánius gőzorgona-felvételt tartalmazó szalagot és véletlenszerűen összeragasztotta azt; amikor az A Day In The Life-ban össze kellett illesztenie egy-egy, össze nem illő Lennon- és McCartney-daltöredéket, átkötésként elképesztő hangzavart improvizáltatott egy 40 tagú nagyzenekarral.

Brian Epstein augusztusban gyógyszertúladaglásban meghalt. A sokkot kiheverve, első, menedzserük nélküli projektjükként a Beatles belevágott egy általuk rendezett TV-film elkészítésébe. A Magical Mystery Tour címre keresztelt, pszichedelikus hangvételű, követhető cselekményt nem tartalmazó, kísérleti művet karácsonykor, főműsoridőben mutatták be – és a Beatles elszenvedte élete első bukását. Akárhogy is, a filmet kísérő, azonos című soundtrack-albumra nem sok rosszat lehet mondani: a filmhez írt dalokat (Fool On The Hill, I Am The Warlus, vagy a Hello Goodbye, ami hét hétig vezette az angol slágerlistát) és az akkoriban megjelent kislemezeiket (mint a világ első élő műholdas TV-kapcsolásán bemutatott All You Need Is Love, vagy a liverpooli időkre reflektáló Penny Lane/Strawberry Fields Forever-kettős) csokorba gyűjtő lemez újabb telitalálat.

1968-ban a fiúk egy időre visszavonultak Indiába, hogy részt vegyenek Maharishi Mahesh jógi meditációján. Később megalapították lemezkiadó és multimédiás cégüket, az Apple-t, ami rekordokat döntött az első általa megjelentetett kislemezzel. Az A-oldalon egy szokatlanul hosszú, több, mint hét perces, nagy, együtténeklős himnusszal, a Hey Jude-dal, a B-oldalon a kor forrongó politikai hangulatára reagáló Revolutionnel, a single kilenc hétig trónolt a Billboard-lista élén; talán nem nagy túlzás a korongot kikiáltani a Beatles legkiválóbb kislemezének.

Év végén pedig egy vadonatúj dupla albummal kényeztették a közönséget: a cím nélküli, ám puritán borítója miatt White Albumként elhíresült opusszal. Letisztult, kortalan hangzás, ugyanakkor rendkívüli változatosság jellemzi a lemezt. Békésen megfér egymás mellett az egyszálgitáros Blackbird, aminek szövege a fekete polgárjogi mozgalmakra utal, a dübörgő hard rock/proto-metál Helter Skelter, ami két évvel megelőzte a Black Sabbath debütáló albumát (részben ezért, Ozzy Osbourne a mai napig leborul Paul McCartney előtt), és aminek a csúszdáról való lesiklás állapotát visszaadó szövege rémtettek elkövetésére ösztönözte az elmeháborodott Charles Mansont, vagy az Ob-La-Di, Ob-La-Da, ami ska/reggae stíluselemeket vonultat fel (ezekkel se kísérletezett túl sok fehér zenész előttük). Sok más zenekar évtizedek alatt nem próbálkozik meg ennyi stílussal, ők egyetlen év alatt, ugyanazon az albumon simán megtették. A hagyományosabb dalok is remekül működnek. Ki ne ámulna el azon, hogy milyen szervesen belesimul a vendégszereplő Eric Clapton gitárszólója Harrison While My Guitar Gently Weeps című szerzeményébe? Ki ne sorolná a Birthday-t minden idők leghangulatosabb házibulizenéi közé? De hogy ne csak dicséretet mondjunk: Lennon szerelme, az együttesben egyre több konfliktust kiváltó Yoko Ono hatása érzékelhető a sampling-technika szempontjából úttörő, egyébként nyugodt szívvel átugorható, nyolc és fél perces avantgarde hangkollázs/agymenésen, a Revolution 9-on, amit McCartney és George Martin is le akart hagyni a lemezről. Talán úgy jobban jártunk volna, mindenesetre ez csupán egy szám az albumon szereplő harmincból, így az összkép nem sérül.

Tovább folytatódott a Beatles kritikai diadalmenete: ennek a lemeznek a hatására Tony Palmer, a The Observer újságírója nemes egyszerűséggel „Schubert óta a legnagyobb dalszerzőkként” ünnepelte Lennont és McCartney-t. Nem könnyű a Beatles nagylemezeit rangsorolni, de ha valaki csak két Beatles-sorlemezt hallgat meg egész életében, szerény véleményem szerint nagyon jól jár, ha a White Album az egyik.

1969. Az újabb filmes próbálkozáshoz, a Yellow Submarine rajzfilmhez a fiúk még a hangjukat sem adják, csupán pár percre tűnnek fel élőszereplőként a mozi végén, a soundtrack-albumon is mindössze négy új dal található. A stúdiómunkát bemutató dokumentumfilmjük, az egy évvel később mozikba kerülő Let It Be felvételei alatt egyszer csak felvonulnak a londoni Apple székház tetejére, és koncertet rögtönöznek, amit a rendőrség csendháborításként értékel és félbeszakít. Ez volt az utolsó fellépésük közönség előtt. A zenekar tagjai között a feszültség egyre nőtt, személyes nézeteltéréseik mellett az üzleti dolgokban sem értettek egyet: John, George és Ringo Allen Kleint, Paul viszont sógorát, Lee Eastmant látta volna szívesen a Beatles új menedzsereként.

A hét előadója: Kool & The Gang

A zenekar legénysége azonban nem volt hajlandó elfogadni, hogy csak ilyen rövid ideig lehetett részük mámorító sikerben, és hogy máris a has beenek közt tartja őket számon a közvélemény. Tíz évig saját maguk voltak a producerei minden lemezüknek, ám 1979-ben minden büszkeséget félretéve nem voltak restek külső segítséghez folyamodni. Következő négy lemezükhöz a brazil Eumir Deodatót választották producernek, aki korábban Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustra című művének funky átiratával aratott világraszóló diadalt. Azt gondolták, hogy akinek a komolyzene funkysítása nem okozott problémát, az a funky diszkósításával is megbirkózik majd.

Ez bölcs gondolatmenet volt, de a Kool & The Gang nem elégedett meg ennyivel. Úgy érezték, hogy egy külsős producer mellett egy fülledt hangú, karizmatikus szólóénekesre is szükségük van. Meghallgatást hirdettek, s rögtön az első jelentkezővel maximálisan elégedettek voltak, így a kenyerét korábban tanárként kereső James „J.T.” Taylor töltötte be a frontemberi posztot a csapatban 1979-től 1987-ig. Ez az időszak jelentette a Kool & The Gang népszerűségének csúcsát. Kislemezeiknek bérelt helyük volt a top 10-ben, az albumokkal kapcsolatban pedig végre megtapasztalhatták, milyen érzés platinalemezes előadónak lenni.

’79-es, Ladies’ Night nagylemezükről a címadó dal volt a húzó sláger, a ’80-as Celebrate!-ről a Celebration (ez a listavezető dal rengeteg esküvőn és sporteseményen elhangzik azóta is, és amikor a 444 napig tartó iráni túszdráma túlélői ’81-ben kiszabadultak, Amerika ezzel a számmal üdvözölte őket hazai földön), a ’81-es Something Special-ről a Get Down On It. Amikor ráéreztek, hogy az általuk is meglovagolt diszkóhullám már igencsak leáldozóban van, és a diszkóval kacérkodó csapatok ideiglenesen (Bee Gees) vagy végleg (Earth, Wind & Fire) elveszítették népszerűségüket, Koolék szép lassan változtattak egy cseppet a recepten: a ’82-es As One albumról már a reggae-vel ízesített, morcosság elleni orvosságként bármikor felírható Let’s Go Dancin’ (Ooh La, La, La) volt a befutó.

Innentől kezdve zenéjük egyre inkább poposodott a következő három lemezen (In The Heart, Emergency, Forever). A fúvósszekció szerepét gyakorlatilag teljesen átvették a szintipop stílusra hajazó szintetizátorfutamok. Emiatt sok régi rajongó megorrolt az együttesre, mondván, ha Wham!-albumot akarnának vásárolni, akkor nem a K betű tájékán keresgélnének maguknak hallgatnivalót a lemezboltokban. Viszont legalább ennyi új ember, akiknek kimondottan tetszett ez a stílus, fokozatosan megkedvelte az együttest, így a slágerfolyam továbbra sem apadt el: Joanna, Tonight, Cherish, Misled, Stone Love – hogy csak néhányat említsünk. Meg aztán, egy olyan istenadta tehetségű frontemberrel, mint J.T., továbbra sem tudott mellényúlni a csapat.

Épp ezért élte meg sorscsapásként a zenekar J.T. távozását. Új énekesekkel készített ’89-es nagylemezükre (Sweat), amelyen J.T.-n kívül még Ronald Bell sem vett részt, már a kutya sem volt kíváncsi: még a 200-as albumlistára sem került rá. Ám az is tagadhatatlan, hogy J.T.-t is nagy ívben elkerülte a siker, miután szólópályára lépett.

Azóta a Gang némelyik új lemezen együtt dolgozik J.T.-vel (State Of Affairs, 1996), némelyiken nem (Still Kool, 2007). Egyébként az utóbbi bő 15 évben nagyon ritkán ad ki lemezt a csapat, bár ezt talán nem is sokan bánják az Atomic Kittennel közösen elkövetett, nem Kool, hanem nagyon is uncool, minden szenvedélytől megfosztott, tökéletesen steril, 2004-es Ladies’ Night-interpretáció hallatán. Emellett az évtizedek alatt az eredeti tagság is jócskán megfogyatkozott, sajnos már se Westfield, se Smith nincs az élők sorában. Az azonban továbbra is tagadhatatlan, hogy koncerten még mindig magas színvonalon prezentálják a funky-t a fiúk, és nem tanácsos utánuk más előadókat felléptetni. Aki nem hiszi, kérdezze Mel C-t!

A hét előadója: Sex Pistols

1978 januárjában a zenekar amerikai turnéra indult. Ekkoriban Sid (túlnyomórészt barátnője, az egykori prostituált Nancy Spungen hatására) már súlyos heroinfüggő volt és viselkedésében is egyre inkább megfelelt művésznevének (vicious –veszélyesen agresszív, rosszindulatú): Texasban miután buzeránsok gyülekezetének nevezte a közönséget, fejen vágott egy rajongót gitárjával, egy másik koncerten pedig egy hölgy orális élvezetekben részesítette a színpadon.

Eközben a Jones-tól és Cooktól eltávolodott, Malcolmmal fasírtban álló, Sid kihágásaitól pedig megcsömörlött Rotten a koncerteken is hangot adott csalódottságának és kiégettségének: Ez már nem buli! – közölte a közönséggel a San Franciscó-i koncert után, miután eljátszották az egyetlen ráadást, a No Funt (eredetileg a The Stooges dala). Rotten végül január 18-án kiszállt a zenekarból.

Ezt követően készült el a Malcolm által hőn áhított (és az ő szubjektív látásmódját tükröző) dokumentumfilm, a The Great Rock ‘n’ Roll Swindle (Nagy rock ’n roll svindli) Julien Temple rendezésében. A zenekar eközben továbbra sem találta Rotten utódját, Vicious pedig 1979. február 2-án követte Nancyt a túlvilágra: heroin-túladagolásban halt meg 21 évesen.

A zenekar –eredeti felállásban- 1996-ban állt össze újra, egy fél éves turné időtartamára, 1992-ben pedig koncertet adtak II. Erzsébet 50 éves uralkodásának évfordulójára. 2007-ben az Egyesült Királyság nagyvárosaiban turnéztak, majd 2008-be ellátogattak a hollandiai Lowlands fesztiválra és nálunk, a Szigeten is anarchiát okoztak: bebizonyították, hogy tudnak még játszani, izzadni és jól beszólni – ezúttal a lemeztársaságoknak.

A hét előadója: front 242

1987-ben megjelentettek egy válogatásalbumot (Backcatalogue) és egy újat is, Official Version címmel, amellyel végre átrobbantották az országhatárokat, és Európa-szerte magasan jegyzett zenekarrá váltak. Pár hónap múlva a Depeche Mode előzenekaraként járják be a világot.

1988 a modernkori legendává avanzsált Front by Front album megjelenésének éve, Anton Corbijn-videó, ami ugye csak a legeredetibbeknek dukál, a Headhunter valóságos himnusszá válik. 1990-ben, ahogy érik a zenei közízlés, már a Tragedy For You címet viselő kislemez (ugyancsak Corbijn videójával) az MTV slágerlistára is befér. Fejlődünk, na.

1991-ig kell várni a következő nagylemezre, ám a Tyranny For You megfelel az elvárásoknak, sőt: a robotvázon némi elő szövet is megjelenik a zenében, befogadhatóbb, organikusabb lesz a hangzás. Az EPIC kiadó aranyáron vásárolja fel őket– azzal a kikötéssel, hogy ők ugyan ki nem adják a művészeti irányítást a kezükből. A Gripped by Fear című szám remixalbuma is nagy sikerrel kerül forgalomba.

Az együttes kicsit belefáradt az óriási hájpba, úgyhogy pihenőt hirdetett, két év alatt mindösszesen egy félórás felvétel került közkézre tőlük, ami Bresanutti sajátos kőnyomat- kiállításainak (Art and Strategy címmel) háttérzenéjéül szolgált.

1993-ban dupláztak a srácok: előbb a 06: 21: 03: 11 Up Evil, majd pedig a 05: 22: 09: 12 Off című (az angol ábécé betűinek sorszámai adják a számkódot) albummal rukkoltak elő, gyakorlatilag újraértelmezvén saját magukat és zenéjüket. Új irányzatok, friss hangzások felé nyitottak, több vendégművésszel dolgoztak együtt. Egész ekkori munkásságuk az útkeresés jegyében telt, ráadásul a tagok elkezdtek mellékvágányokon futni: a side projektek és kollaborációk vitték el fókuszukat az anyazenekarról.

1995-ben aztán a szakma is lerótta tiszteletét a Front 242 munkássága előtt: az ebben az évben kijött remixalbumukt az akkori legnagyobbak, Prodigyék, a The Orb, az Underworld készítette el.

Az ezt követő évek turnézással, újrahangszereléssel, koncertfelvételek megjelentetésével telik ([:Re:Boot: (L. IV. E]), ahogy az már csak lenni szokott egy kissé fáradó zenekarnál. A partyszcéna átalakulása erősen rányomta bélyegét a lehetőségeikre is, ráadásul a Prodigy átvette tőlük a stafétabotot. 2002-ben piacra dobják a Speed Trice című cd/dvd-t, speciális zenei és vizuális tartalommal. Egy évvel később aztán megindult a mézesmadzag-húzogatás, mégpedig a Still and Row című kislemezzel, aztán amikor a rajongók már nem bírták tovább, végre megkapták a nagylemezt (Pulse).

A srácok azóta rendületlenül turnéznak, remixelnek, saját együtteseikkel foglalkoznak, de valószínűsíthetően akár állatidomárnak is elmehetnének, a rajongótáboruk akkor sem fogyatkozna meg. Most pedig végre itthon is tanúi lehetünk a számmisztikának.

A hét előadója: Kanye West 

A Graduation-t amellett, hogy megnyerte ezt a rendkívül rangos versengést, nyolc Grammy-re jelölték, amiből négyet el is vitt. A 2007-es MTV VMA-n viszont már nem volt ekkora szerencséje. Nem elég, hogy az 5 jelölésből egyet sem tudott díjra váltani, az esemény nyitóprodukciójának sem őt választották, hanem a kábult vízilovat játszó Britney Spears-t. Kanye ezen is behisztizett, és rasszizmussal vádolta a szervezőket, valamint azzal fenyegetőzött, hogy soha többé nem fog megjelenni az MTV-n. West egyébként sosem volt szívbajos ilyen szempontból. A Katrina hurrikán utáni cécóban simán beszólt Bush elnöknek (mondjuk ki nem?), máskor nyíltan kiállt a homoszexuálisok mellett, és rendszeresen hallatja hangját a rasszizmus ellenében is.

2007-ben magánéleti válságba sodródott: meghalt az édesanyja és menyasszonyával is szakítottak. Kanye azonban nem hagyta el magát, elkezdett dolgozni következő albumán, és természetesen tovább folytatta a producerkedést is. A legújabb, 808’s and Heartbreak című lemez a napokban jelent meg, és természetesen most is valami egészen furcsát kapunk a mindig megújulni képes művésztől.

A fene se’ tudja, mi miatt, de Kanye felhagyott a rappeléssel és inkább az auto-tune nevű effekttel (Cher: Belive… na, mindenkinek beugrott?) megtámogatott éneklés mellett döntött. Hogy hogyan sikerült a kísérlet, mindenki eldöntheti a Love Lockdown és a Heartless című kislemezes dalok alapján.

Ám az eddigi gyakorlat azt mutatja, hogy amihez Kanye nyúl, az általában arannyá változik, és minden valószínűség szerint ezzel a lemezzel is így lesz. Kanye Westnek – teljesen megérdemelten – sikerül olyan nevet és rangot kiharcolnia magának a hip hop bizniszben, hogy ha a következő albumán görög népdalokat énekelne, akkor is mindenki elismerően bólogatna.

A hét előadója: Dido

„Olyan mintha, valaki berohanna a terembe és letépné rólad az összes ruhát” – az idén 37. születésnapját ünneplő énekesnő így foglalta össze azt az érzés, amikor rádióból, tévéből hallja saját szerzeményeit.

 Dido mindig is visszahúzódó volt, mindig figyelt arra, hogy megtartson magából valamit, bármennyire őszintén is tárulkozik ki dalaiban. Kevés olyan felkapott előadóművészt ismerek, aki a reflektorfényen kívül meg tud maradni embernek. Ennek fenntartása érdekében minden album és turné után visszavonulót fúj. Ilyenkor olyan mesterien bújik el a világ szemei elől, mintha teljes hírzárlatot rendelne el magáról.

A No Angel után is pihenőt jelentett be, ezért csak 2003 szeptemberében hallottunk róla ismét, amikor a Grammy-re jelölt White Flag című maxival jelentkezett, amelynek klipjében a Buffy, a vámpírok réme sorozatból David Boreanaz is feltűnt. A korábbi bombasiker miatt a kiadó szabad kezet adott Miss Armstrongnak, így ismét Rolloval közösen írta a dalokat, illetve együtt végezték a produceri feladatokat. A második lemez címadó dala, a Life For Rent Dido életstratégiáját foglalta össze. Szerinte nem szabad félni a kihívásoktól és minden lehetőséget ki kell használni, bármennyire kockázatosak is azok. Korábban bátyja a jogi pálya melletti elköteleződést tanácsolta neki, mivel a művészélet nem fenékig tejfel. Dido bátorsága és hitvallása viszont beváltotta a hölgy reményeit, hiszen a második anyag 26 országban lett number one és a leggyorsabban fogyó brit album rekordját is beállította.

Világkörüli koncertsorozat után 2005-ben volt utoljára aktív, amikor Rollo side projectje, a Dusted számára énekelt fel dalokat, amelyek egy gyerekkönyv mellé készülő CD-re kerültek fel. Aztán ismét egy hosszabb lélegzetű szünet következett. Dido visszavonult, hogy feltöltődhessen, és hogy elkezdhesse a harmadik anyag munkálatait. 2007. december elején kezdett el csak mozogni a levegő a hölgy körül, amikor az Annie Lenox vezette megmozduláson 22 másik énekesnővel közösen, az afrikai gyermekek HIV-fertőzöttségére hívták fel a figyelmet a Sing című dallal a World Aids Day-en.

Idén novemberben a nagy visszatérést ünnepelhetjük. Nem meglepő módon már megint a bolondját járatja velünk Dido, mivel az új kislemez pesszimista üzenetű címe hazudik. A Don’t Believe In Love című dal a Safe Trip Home névre keresztelt harmadik lemez nyitódarabja, és koránt sem a szerelem elutasításáról szól, hanem – kapaszkodjunk meg – annak dicshimnusza a maga komor módján.

És akkor most nem vádolom még egyszer az énekesnőt a magánéleti sokkokból eredő krónikus hazudozással. Tiszteletlenség lenne. Dido édesapja, William Armstrong ugyanis két évvel ezelőtt meghalt. A Safe Trip Home-ot az énekesnő édesapjának ajánlja, akinek elvesztéséről szívhez szóló, megható dalok, a Grafton Street és a The Day Before The Day születtek.

A friss anyag melankolikusabb a korábbiaknál, de valahogy személyesebb is. Ez nem csak az őt ért élmények és a halál, mint visszaköszönő, új téma beemelése miatt van, hanem azért is, mert az elektronikát Dido folkos hangzásra cserélte, megcsillogtatva gitár-, fuvola- és zongoratudását. Hogy aláhúzza sokszínűségét, dobolni is elkezdett, sőt az UCLA egyetemen zenekurzust is látogatott.

Az új anyagot Londonban és Los Angelesben vette fel olyan zenészek közreműködésével, mint Brian Eno, Citizen Cope vagy Mick Fleetwood dobos. A rajongókat a safetriphome.com-mal is meglepte az énekesnő, ahol minden egyes dalhoz különböző rendezők kisfilmjei tölthetőek le. Egy szó, mint száz: gondos munka előzte meg a harmadik lemezt, amely nem ígérhet csalódást a fanoknak.

Sokszor folyik vita az előadóművészek őszinteségével kapcsolatban. Megfelelő reklámfogásokkal és az egymást váltó trendeket profin meglovagolva simán fel lehet kerülni az élvonalba, és ott is lehet maradni. A természetességet és kedvességet viszont nem lehet sokáig megjátszani. Dido megmaradt annak, ami mindig is volt; egy szimpatikus, bájos szőkeségnek.