A hét előadója: Queen

1978-ban szexuális utalásokkal tele megjelent a Jazz album. A rajongók és a kritikusok ellenszenvét tovább fokozta a Bicycle Race klipjében és a turnén, a színpadon feltűnő meztelen nők látványa. Voltak, akik egyenesen fasisztának nevezték az együttes zenei hozzáállását. Ebből az anyagból készült el első koncertalbumuk is, a Live Killers 1979-ben.

A 80-as évek elején a Flash Gordon sci-fihez készítettek zenét és bár kicsit távol állt tőlük ez a szintetizátoros hangzás, a filmzene jól sikerült. A korszakra jellemző new wave és disco stílus hatásaira eltávolodtak a hard rock gyökerektől és előtérbe került az R&B, illetve a funk. A The Game lemez Amerikában lett a legsikeresebb, talán az Elvis Presley-re hasonlító rockabilly szerzemény a Crazy Little Thing Called Love miatt is. Az Another One Bites the Dust lett a legsikeresebb szerzeményük, 7 millió példányban kelt el és Grammy díjat is kapott.

Sikeres dél-amerikai turnéjuk után készült el David Bowie-val az Under Pressure kislemez, aminek híres basszustémáját később Vanilla Ice is felhasználta az Ice Ice Baby-ben, akkor már hip-hop hangmintaként. 1982-ben a Hot Space kisebb bukást hozott, nem sikerült a stílusváltás, a dalok silányabbak lettek a rengeteg szintetizátortól, hiányoztak a gitárkíséretek. A szexuálisan túlfűtött Body Language videóját pedig az MTV betiltotta. A sikertelenségnek is köszönhetően szerződést bontottak addigi kiadójukkal és szerződtek át a Capitol Records-hoz. A következő években többen is szólólemezeik és különböző egyéni alkotásaik elkészítésével foglalkoztak. Brian May olyan gitárosokkal dolgozott együtt, mint Eddie Van Halen, Mercury pedig még sessionzenészi feladatokat is vállalt Deacon és Taylor társaságában.

1984-es The Work visszatért a 70-es évek hard rock gyökereihez. A részben Amerikában felvett alkotás kislemezei között van a Radio Ga Ga és az I Want to Break Free is. Idővel a folyamatos sikertelenség és a személyes feszültségek a zenekart a feloszlás határára sodorták. Az afrikai éhezők megsegítésére szervezett Live Aid közönségének reakciója azonban meggyőzte őket, hogy a show-nak mennie kell tovább, nem válhatnak szét. 1986-ban az A Kind of Magic fele a Hegylakóhoz készült, Christopher Lambert az egyik dalhoz készült klipben is szerepet vállalt. A Magic Tourral eljutottak Magyarországra, Freddie Mercury a Tavaszi szél vizet áraszt eléneklésével is megörvendeztette a magyar rajongókat. ( Pár héttel ezelőtt Brian May folytatta ezt a kedves hagyományt, Freddy nélkül, fél ház előtt az Arénában.)

Egy évvel később már szárnyra kaptak azok a pletykák, miszerint Mercury beteg, de egészségügyi állapotáról senki sem nyilatkozott a sajtónak. Az 1989-es The Miracle megjelenésekor azonban már szemmel látható volt, hogy valami nincs rendben az énekes legendával. Barátja tanácsára borostát növesztett, hogy eltakarja az AIDS okozta sebeket az arcán. Annyira legyengült, hogy nem tudta vállalni a turnét sem. Nehezen született meg az utolsó lemez is, az Innuendo, visszatérést hozva a hetvenes évek progresszív rockjához. Borítója is hasonló stílusban készült el, mint az akkori lemezeik.

1991. november 23-án Freddie Mercury közleményben tudatta a világgal, hogy HIV pozitív. Arra biztatta rajongóit, hogy ahogyan tudnak, küzdjenek ők is a halálos kórral. Másnap elhunyt. Zoroasztriánus szertartás szerint 2 nap múlva elhamvasztották, és ismeretlen helyre szállították. Halála után kérésére újra megjelentették a Bohemian Rhapsody-t és a kislemez összes angliai bevételét egy AIDS-szel foglalkozó jótékonysági alapítványnak ajánlották. Utolsó stúdiólemezük, a Made in Heaven 1995-ben került a boltokba, de ez már egyáltalán nem tartalmazott új dalokat.

Számaikat később olyan előadók dolgozták fel, mint Wyclef Jean vagy Elton John és 2002-ben a We Will Rock You musicalt is bemutatták a Queen zenéjére felépítve. Brian May és Roger Taylor Nelson Mandela mellé álltak az AIDS elleni küzdelemben és felléptek 2003-ban, Fokvárosban a jótékonysági koncerten is. Egy évvel később olyan jól sikerült a közös fellépés Paul Rodgers-el, hogy együtt indultak el koncertezni és készítették el a The Cosmos Rocks lemezt. (Ezzel a felállással láthattunk őket nemrég hazánkban.)

 A folytatás ellenére azonban Queen csak és kizárólag Freddie Mercury-val lesz teljes – ezt koncertjeik során maximálisan szem előtt tartják a tagok, és méltóképpen ápolják Freddy legendáját.

A hét előadója: Justice

A zene mellett Zsüsztiszék sokat fordítanak a megjelenésre is, kezdve a fellépésektől a videóklipeken át a hiperlaza ruhákig és Xavier sokat emlegetett arcszőrzetéig – mindezt nagyrészt az Ed Banger imidzsfelelősének, a korábban már említett So_Me-nek köszönhetően. Fellépéseik legendásnak számítanak, és ezt mi is megtapasztalhattuk a 2008-as Szigeten, ahol az emberek szó szerint lebontották a Party Arénát. A buli mérlege: több összetört asztal és pad, néhány kificamodott boka, valamint egyéb könnyebb sérülés. Az elsősegélynek talán több dolga akadt a Justice miatt, mint a többi napon összesen.

A Justice közben gőzerővel dolgozik a következő lemezén, ami ugye a sok hangmintázás miatt nem készül olyan gyorsan, de az eddigi eredményeket látva érdemes rá várni. Mellesleg írtak még zenét Christian Dior divatbemutatójához, kiadtak egy koncert-DVD-t, és ha hinni lehet a pletykáknak a következő Red Hot Chili Peppers lemez producerei is ők lesznek. Joggal kérdezhetjük hát: hova tovább?

Egy szó mint száz, mára minden valamire való francia kisgyerek Justice szeretne lenni ha felnő. Pedig csupán arról van szó, hogy egy rendkívül kreatív gárdának köszönhetően sikerült a Justice csontig lecsupaszított elektronikus zenéjét olyan szinten populárissá – és nem utolsó sorban rentábilissá – tenni. Valóban elhitte róluk mindenki, hogy ez most a trend, és most olyan emberek rajongjanak értük, akik korábban az effajta zenét – stílusosan – kereszttel tartották távol maguktól, mondván: ők utálják a „technót”.

A Justice jó időben volt jó helyen, és éppen azt adta a mélyértelmű indie-zenakaroktól megcsömörlött, csőnacis közönségnek, amire szükségük volt: basszust bele az arcukba és szarrátorzított szintihangokat, amiken nem kell gondolkodni. És ez a sikerük igazi titka, nem a szakadt bőrdzseki, hisz olyat 40 évvel ezelőtt is hordtak, és nem is a keresztmotívum, ami pedig már 2000 éve a legmenőbbnek számít.

A hét előadója: N.W.A.

Mivel egyikőjük sem volt jólfésült úriember, ezért várható volt, hogy előbb-utóbb egymással is összekapnak. Az első ilyen eset Ice Cube kilépése volt, aki 1989 végén otthagyta a csapatot mindenféle royalty problémák miatt. Ezután persze ment az adok-kapok elég rendesen, Ice Cube a szólólemezén küldte el a régi haverokat az anyjukba, ők meg a 90-ben megjelent 100 Miles and Runnin EP-n válaszoltak neki. És ez így folytatódott, a „Te nem is tudsz rappelni, bezzeg mi!” jellegű arcoskodástól egészen a másik lebuzizásáig.

1991-ben kiadták a második sorlemezüket Efil4zaggin címmel. Az anyag egy fokkal finomabbra sikeredett, mint a debütalbum. Ice Cube hiánya érződött a szövegvilágban, kevésbé volt politikus, de azért nem kell lányregényre gondolni most sem. Dr. Dre pedig visszábbvett a tempóból és lefektette a kilencvenes évek hip hopját meghatározó G-Funk stílus alapjait. Ezzel egy időben azonan elkezdődött az N.W.A. haláltusája is. Miután Dre átigazolt a Death Row Records-hoz, Eazy-E azt állította, hogy kényszerítették, hogy felbontsa Dre Ruthless-es szerződését. (Amiben – ismerve Suge Knight-nak, a Death Row fejének botrányos ügyeit – talán lehet is némi igazság.) Dre ezt természetesen tagadta, elkerülhetetlen volt az újabb balhé, és mivel azóta Ice Cube-bal sem sikerült kibékülni, most már mindenki beszólt mindenkinek minden létező fórumon. Mivel a három alapember között kibékíthetetlen ellentét alakult ki, az N.W.A. felbomlott, rövid, de annál velősebb pályafutásával igen mély nyomot hagyva a hip hop kultúrán.

Dr. Dréből szuperproducer lett, aki összetéveszthetetlen stílust alakított ki, a west coast hangzás prototípusát neki tulajdonítják. Detox című visszatérő albumának megjelenése, pontosabban annak folyamatos csúszása pedig már-már a Guns N’Roses Chinese Democracy-jával vetekszik. (Bár ez utóbbi épp most jelent meg, úgyhogy van remény.) Ice Cube tovább folytatta szólókarrierjét és B kategóriás akciófilmekben szerepelt, sőt még a rendezéssel is megpróbálkozott. Eazy-E szintén szólóban nyomta tovább az ipart, ám karrierje 1995-ben tragikus véget ért. HIV vírust diagnosztizáltak a szervezetében, nem sokkal később pedig meghalt AIDS-ben. Amikor kiderült betegsége, a régi N.W.A. tagok tisztázták a múlt sérelmeit és kibékültek egymással. A negyedik, szürke eminenciásként ténykedő MC Ren is kiadott lemezeket és rengeteg produkcióban közreműködött, jelenleg rádiós műsorvezető és állítólag ő is tervezi a nagy kámbekket. Nagyrészt Eazy-E halála miatt, és egyéb jogi problémák miatt a legendás csapat sohasem állt össze újra. Csupán két szám erejéig rímeltek közösen, egyik az 1999-es Chin Check Snoop Doggal kiegészülve, a másik pedig a 2000-es Hello Ice Cube albumán.

Az N.W.A.. emblematikus csapata volt a hip hopnak, és sokan merítettek munkásságukból. Zenéjükkel, stílusukkal, zűrös ügyeikkel és az egész gengszter attitűddel megteremtettek egy olyan karaktert, ami máig a műfaj alappillére. Úgyhogy kezdő hip hop arcoknak csak azt tudom ajánlani, hogy ne a Lil Wayne féle nyavajgással kezdjék a művelődést, hanem elő a blockbusterrel és had bömböljön, hogy „…crazy motherfucker named Ice Cube, From the gang called Niggaz With Attitude”!

A hét előadója: James Brown

A ’70-es évek elején a Famous Flames feloszlott, Brown és Byrd a jővő funk nagyságaival alapítottak zenekart: Bootsy Collins basszusgitárossal, Phelps „Catfish” Collins gitárossal, valamint Fred Wesley trombitással. Ők voltak a The J. B.’s. A zenekar 1970-ben debütált a nálunk csak Gerappaként elhíresültó Get Up (I Feel Like Being a) Sex Machine című dallal.

Az immáron dúsgazdag Brown szívügyének tekintette a szegények és elnyomottak, de különösen a  fekete Afrikából származó amerikaiak támogatását: 1973-ban ő írta a Fekete Cézár című blaxpoitation film forgatókönyvét, és fellépett Afrikában is. Ekkor adta ki legsikeresebb kislemezeit (The Payback, Papa Don’t Take No Mess, Funky President, Get Up Off That Thing). Miles Davissel egyetemben már ekkor számos jazz-zenész Brownt tekintette legfőbb inspirálójának. A 70-es évek második felében James stár-státusza alábbhagyni látszott: Fred Wesley átigazolt a Parliament-Funkadelic-hez, Brown nyers funk zenéje pedig megadta magát a kereskedelmi disco zene támadásakor. 1979-as albumának címe: The Original Disco Man.

Brown szerződése a Polydornál 1981-ben járt le, ettől kezdve ritkultak lemezmegjelenései és turnéi. 1985-ben Living in America című dalával Grammy díjat nyert. Az 1988-ban megjelent I’m Real című albuma már erős hip-hop hatásokat mutatott. Az eredetileg 1969-ben kiadott Give It Up Or Turnit A Loose című dalának második változatát Kurtis Blow a hip-hop nemzeti himnuszának nevezte. A népszerű hip-hop előadóval, Africa Baambaata-val való kollaborációja, a Unity című dal is sok babért learatott.

A 80-as és 90-es években Brown többször összetűzésbe került a törvénnyel (a vád legtöbbször családon belüli erőszak volt), de a bebörtönzések és büntetések sem szegték meg alkotókedvét, a zenélés mellett pedig filmekben kapott kisebb-nagyobb szerepeket, többek között a The Blues Brothers-ben és a Rocky IV-ben.

2005. július 6-án fellépett a Live8 segélykoncerten, utolsó fellépéseinek egyike pedig az írországi Oxygene fesztiválon zajlott le, rekord létszámú 80 ezres közönség előtt, 2006-ban.

2006 karácsonyán hunyt el tüdőgyulladás szövődményeiben.

James Brown élő fellépéseinek legfőbb jellemzői intenzitásuk és maratoni hosszúságuk volt. Brown eltökélt szándéka volt minden egyes alkalommal, hogy alaposan kifárassza a  közönséget: ehhez sokaknak már ugrásokkal és és spárgákkal tarkított eksztatikus táncának látványa  is elég volt.

A hét előadója: Hoagy Carmichael

Második nagy dobása (a Stardust ekkor még csak instrumentális verzióban létezett) a Rockin’Chair volt, amely Mildred Bailey egyik legismertebb számává vált, és amelyet ekkor már Armstronggal rögzítettek. A sikereken felbuzdulva Carmichael nyakába vette az országot – eltökélt szándéka volt ugyanis, hogy meghódítja a Broadway-t.

A levegőváltozás jót tett: ekkor született ugyanis a Georgia On My Mind és a Lazy River, utóbbit 1931-ben maga Bing Crosby vitte sikerre. Ahogy azonban az már csak Hoagy életében lenni szokott, az idillt egy újabb tragédia tette tönkre: meghalt igaz barátja, Beiderbecke. Carmichaelen ismét úrrá lett a depresszió, ráadásul a zenében is új idők jártak, váltania kellett: a swingkorszak már vadul döngette a kapukat.

1933-ban újabb szerencsecsillag tűnt fel Carmichael egén, méghozzá Johnny Mercer, a kivételes tehetségű szövegíró személyében. Kettejük együttműködésének köszönhetünk olyan slágereket, mint a Skylark vagy az I Walk With Music. Ekkorra Hoagy már a legszűkebb jazzelit köreibe tartozott. 1935-ben feleségül vette Ruth Menardit, aki két kisfiút szült neki.

Hollywood álomgyára ekkor tárta szélesre kapuit a zeneszerző előtt, aki összesen 14 filmben szerepelt, és ha többet nem is, de egy saját szerzeményt azért mindenképpen elsütött valamennyi produkcióban. Bix barátja életrajzi filmjében is fontos szerepet bíztak rá – ennél szebben nem is adózhatott volna társa emlékének.

A háború ideje alatt is folyamatosan komponált, és a katonák nagy örömére gyakran vállalt szerepet a tábori színházak zenés revüiben. 1944 és ’48 között rádióműsorokat vezetett, szám szerint hármat. 1951-ben végre filmzenei munkásságát is elismeréssel koronázta az Akadémia: megkapta az Oscar ősét a Cool, Cool, Cool In The Evening című betétdalért. Egy nyár erejéig a televíziózásba is belekóstolt, ám a varieté nem volt ínyére, ezért több évadot nem vállalt el.

Ami azonban a zenei fejlődést illeti, ismét új szelek fújtak: a rock and roll-őrülettel nem versenyezhettek Carmichaelék cukorszirupos slágerei, a jazzben pedig már minden a bebop körül forgott. Hogy a zuhanás teljes legyen, ekkorra még Hoagy házassága is zátonyra futott, nem csoda hát, ha ő maga ismét a depresszió fogságába került.

Ahogy a naptárak azonban a hatvanas évekre váltottak, váratlan fordulat következett be: Ray Charles az összes létező listát megostromolta a Georgia On My Minddal, újabb dicsfényt és Grammy-esőt szórva ezzel a megtört Carmichaelre. Bár a jogdíjaknak hála akkor sem lett volna anyagi problémája, ha ezer évig él, a hátralevő időben nem könyvelhetett el említésre méltó sikereket. Az idősödő művész festéssel próbálta lekötni magát. Természetesen bekerült a Hírességek Csarnokába (1970), George Harrison pedig több számát is fölvette (Baltimore Oriole, Hong Kong Blues), ám új slágerek nem születtek.

Életművével sosem volt elégedett, véleménye szerint sokkal jobban kellett volna kihasználnia tehetségét. A maga jellemzően alázatos módján a komponálás folyamatát is úgy írta le, hogy ő gyakorlatilag csak a már valahol jelen levő melódia kezdőhangját kapja el, és lejegyzi a dallamot,  ami tulajdonképpen nem is olyan nagy dolog.

Hogy ez eddig nekünk nem jutott eszünkbe!

A hét előadója: N.W.A.

Manapság, amikor a hip-hop másról sem szól, mint 24 colos gyémántfelnikről, gyémántokkal kirakott haszontalan tárgyakról, gyémántokról, és gyémántos tárcában tartott nagyon sok készpénzről, amit majd gyémántokra fognak elkölteni, jól esik visszagondolni a műfaj hőskorára. Ez pedig az N.W.A.-vel kezdődött, akik a legkézzelfoghatóbban definiálták a gangsta-rap fogalmát, és megalapozták azt az attitűdöt, amit most minden tejfölös szájú MC majmolni próbál.

Az N.W.A. – Niggaz With Attitude – története 1987-ben kezdődött, amikor Los Angeles egyik lepukkant külvárosában, Comptonban Eazy-E megalapította a Ruthless Records-ot, és megjelentette az N.W.A. and the Posse című lemezt. Ezen még csak négy szám volt, amit N.W.A.-ként jegyeztek, de ekkor már egy csapatot alkotott Dr. Dre, Ice Cube és Eazy-E. A három főkolomposhoz egy évvel később csatlakozott MC Ren. Ezzel megalakult a hip-hop történelmének egyik legfontosabb csapata, aminek nevét nem lehet csak úgy, büntetlenül bárkinek is a szájára vennie, ahogyan azt a How High című filmben is láttuk.

1988-ban megjelent a Straigt Outta Compton című lemezük, amin a négyesfogathoz betársult még DJ Yella is, aki Dre mellett a zenékért volt felelős. Az album jelentősége több szempontból is fontos. Míg korábban az MC-k – néhány kivételtől eltekintve – csak arról rappeltek, hogy milyen jó, hogy mindenki eljött a block-party-ra és hogy mindenki dobja a magasba a kezecskéjét, addig az N.W.A. nem kertelt, és kendőzetlenül kritizálta a rasszista társadalmat, a politikát és a rendőrséget, valamint hiperrealista módon mutatta be a külvárosi (fekete) fiatalság kilátástalan helyzetét. Ráadásul tette mindezt olyan stílusban, hogy egy átlag republikánus amerikai csak úgy vethette a kereszteket a sok „mutherfucker” meg „fuck” hallatán, míg izomláza nem lett. Így az sem meglepő, hogy a lemez elsők között kapta meg azt a bizonyos fekete-fehér „Parental Advisory” matricát, ami mára már olyan megszokott, minthogy ráírják a CD-kre, hogy „Compact Disc”.

 A másik fontos hozzávaló a zene volt, ami szintén eltér az addig megszokott hip hop alapoktól. Szó sem volt funky-ról, vagy az Afrika Bambaataa féle elektrós prüntyögésről. Dr. Dre kőkemény amen-breaket használt szirénákkal és mindenféle baljós hangulatú hangmintákkal. Zene és szöveg tehát olyan robbanásveszélyes elegyet alkotott, amivel nem nagyon tudtak mit kezdeni akkoriban. Így fordulhatott elő az, hogy még az FBI is vizsgálódott az N.W.A. és a gangsta-rap ügyében, valamint levelet küldött a Ruthless Records-nak, mely iromány azóta már a Rock and Roll Hall of Fame falán díszeleg.

Plusz rájuk aggatták a „The World’s Most Dangerous Group” rendkívül megtisztelő címkéjét is. Persze ez csak tovább javította a csapat egyébként is rossz hírnevét, csak hogy egy ilyen kis képzavarral éljek. Az őszinteség mindig kifizetődik, és ez most sem volt másképp: az N.W.A. kegyetlenül őszinte volt, a Straigt Outta Compton pedig minden vele járó balhéval együtt sikeres volt.

(Folyt. köv.)

Gaspard Augé és Xavier de Rosnay még a nyolcvanas években, gyerekként találkoztak először, egy franciaországi óvodában. Mivel rögtön kiszúrták egymás bőrdzsekijét, illetve elbeszélgettek az azon található kitűzőkről, szoros barátság szövődött közöttük. Teltek-múltak az évek, a két barát pedig egyre kúlabb lett, pedig ők ezt egyáltalán nem akarták. 2003 táján már annyira nem tudtak mit kezdeni a nagy kúlsággal, hogy egyetlen egy megoldás maradt: nincs mese, francia elektrót kell csinálni! A többi pedig már történelem. Ez az év is az övék volt, legyen hát övék nálunk ez a hét. (Már úgy se húzza sokáig a Justice-lufi, haha)

Pillanatnyi státuszukat tekintve akár ez is lehetne a Justice rövid története, ami valóban az egyik legmenőbb elektronikus zenei formáció manapság. Ennek a „menőségnek” a titkát sokan keresik, de a Justice – és velük együtt kiadójuk, az Ed Banger – rafináltabb annál, minthogy kiadja a féltve őrzött „kúl-szérumot” a kezei közül. Pedig ha jobban megvizsgáljuk ezt a társaságot, talán észrevesszük, hogy nem is olyan bonyolult ez az egész.

A Justice történetének érdekesebb része onnan indult, hogy a két grafikus srác 2003-ban elkészít egy remixet a Simian Never Be Alone című számára. Ez akkora siker lett, hogy az akkortájt épp újra feltámadóban lévő francia elektró színtér meghatározó kiadója, az Ed Banger le is csapott rájuk. Közben a fent említett átdolgozás – immár We Are Your Friends címmel – őrült videóklipjével bezsebeltek néhány díjat, ami még tovább emelte a tekintélyüket. Közülük a legemlékezetesebb a 2006-os MTV Europe Music Awards volt, ahol megnyerték a legjobb videónak járó kitüntetést, aminek mindenki nagyon örült, kivéve a kissé részeg Kanye Westet, aki a színpadon ennek hangot is adott, mondván neki kellett volna nyernie a díjat. Az ügyből persze nem lett öri-hari, olyannyira nem, hogy Kanye Good Life című dalához már az a So_Me készítette a klippet, akinek a Justice is köszönhette a győzelmét. Erre szokták mondani, hogy ilyen ez a popszakma.

A klipeken kívül persze mással is foglalatoskodtak közben a srácok. Készítettek még egy rakás remixet is olyan előadóknak, mint Britney Spears, Fatboy Slim, vagy a nagy elődként is emlegetett Daft Punk. 2007-ben pedig megjelent a „†” (Cross) című albumuk – rajta olyan végletekkel, mint a Stress, illetve a D.A.N.C.E. – , ami annyira jól sikerült, hogy minden valamire való „Év albumai” listán ott szerepelt, még az übersznob zeneblog, a Pitchfork ötvenes listáján is a 15. lett. Emelett pedig Grammy-re is jelölték a lemezt. Ezen egyáltalán nem kell csodálkozni, hisz a Justice-nak sikerült valami olyasfajta emészthető kavalkádot összehozni ezen az albumon, amit előtte csak keveseknek. Simán összekeverték a torz elektronikus hangzásokat durva metálriffekkel, naiv, kislányos énekhanggal, vagy épp 70-es évekbeli diszkótémákkal. Érdekes adalék a történethez az, amit menedzserük, Busy P mondott egy interjúban, miszerint, amikor először járt Xavier lakásán, megnézegette a lemezgyűjteményét és a Beach Boys, Judas Priest és Queen lemezek között csak két dance előadó nevével találkozott: a Daft Punkkal és Armand Van Heldennel. A másik dolog pedig, aminek a Cross egyedi hangzását köszönheti, az az, hogy kábé 400 hangmintát használtak fel a készítésekor, Madonnától Muszorgszkijig mindent, ami a kezük ügyébe akadt. Ember legyen a talpán – illetve a fülén –, aki mindet kibogarássza. És ha még nem lenne elég az eklektikából, ne feledjük, hogy a Metallicának volt egy 1988-as …And JUSTICE For All című lemeze, az 1986-os Master Of Puppets album borítója pedig épp olyan kereszteket ábrázol, mint amilyennel a Justice vakítja a népet a fellépéseiken. (Akik elhiszik, hogy a Marshall-ládák be vannak dugva…)

(Folyt. köv.)

A soul nagypapája, a főnök, a funk királya, a show business legkeményebben dolgozó figurája – csak néhány azok közül a jelzők közül, amelyekkel a rock and roll egyik legbefolyásosabb figuráját illették. Sokak szerint ő “találta fel” a soul, a funk és modern r&b zenét.

James Joseph Brown, Jr. 1933-ban született a kaliforniai Barnwellben, a nagy gazdasági világválság idején. Rendkívül szegény körülmények között édesapja nevelte, James pedig alkalmi munkákkal és lopásokkal járult hozzá a családi büdzséhez. Emellett megtanult harmonikázni és gitározni is, de első zenekara, amelyet egy javítóintézetben alapított, még csak fésűből készült szájharmonikát és basszusgitárként szolgáló seprűnyelet használt hangszer gyanánt.

1955-ben csatlakozott Bobby Byrd énekegyütteséhez, a Famous Flame-hez,  akik  gospel alapokon nyugvó r&b dalokat adtak elő, de nagy hatással voltak rájuk a kor nagyjai, mint Ray Charlas vagy Little Richard. Első sikerüket 1956-ban a Please Please Please című dallal aratták.

Brown első szólólemeze, a Live at the Apollo 1963-ban jelent meg. Az album alapjaiban definiálta a funk zenét, és felkúszott egészen az amerikai lista 2. helyéig. A lemezt később olyan slágerek követték, mint a Grammy díjas Papa’s got a brand new bag vagy az I Got You, I Feel Good.

A 60-as évek vége felé Brown finomított a definíción, az 1967-es Cold Sweat-et sokan az első, igazi funk dalnak tartják: ez a dal tartalmazta az első, ún. dob break-et. Ebben az időszakban Brown énekstílusa is sokat változott: ritmikus felkiáltásként is jellemezhetjük, féluton az ének és a beszéd között, dallamot csak nyomokban találhatunk. Ez a technika nagy befolyással volt a rappelés kialakulására. Brown dalai előadók sorát inspirálták Sly and His Family Stone-tól Michael Jacksonig, a Funky Drummer pedig a mai napig a legtöbbet samplingelt dal a világon.

(Folyt. köv.)