A Neon Neon nem indult zenekarnak. Gruff  Rhys (Super Furry Animals) és Boom Bip (amerikai industrial dance producer) csak kísérleteztek valamikor 2008 elején, aztán a kémcsövekből összegyűlt egy albumravaló. A Satinless Style még márciusban jelent meg, csak én szerettem bele elég későn. A vicces medúzás klippes nóta, az I Lust U napok óta nem kerül ki a lejátszómból. Tehát ha még nem hallottál róluk, éppen itt az ideje.

A soknevű, de leginkább Prince-ként ismert zenehős ismét munkamániásba váltott. 2009-ben 3 új albumot készül megjelentetni. Ráadásul mindet lemezkiadóktól függetlenül. (Mint legutóbb, amikor is kétmillió példányt ingyen kaptak a rajongók, újságmellékletként.) Ha Prince-en múlik tehát, akkor bűnös és bűntelen vágyakkal túlfűtött, soul-gőzös évünk lesz. Na de nézzük csak sorban.

Össze se bírom számolni, hány évet kellett várni a felelőtlen ígéretektől addig, hogy végre megjelenjen a Chinese Democracy. Pár éves tervből sokéves lett, és valószínűleg ez a világ legtöbbet tologatott albuma. Sokan már csak fantomként emlegették, és lassan a soha el nem jövő dolgok szinonimája lehetett volna. Ha. De Axl Rose végül csak betolta a képét a stúdióba annyi időre, hogy felvisítson 12 dalt.

Egy biztos, a mi Sándorunk nem sztahanovista. Az elmúlt években leginkább a börtönkórus sorait erősítette, és új zenekart gyűjtött maga köré. Mert ez a Guns már nem az a Guns. De ha az arcokat nem is ismered fel, a hangot nem lehet eltéveszteni (ha csak nem akkor, amikor vészesen hörög a Madagascar-ban). Meg azt sem hogy ’vúúúúnyiáujáááájjáj”. És az van dögivel, mint régen. Ha a higanymozgás ilyen bivaly testfelépítéssel már igencsak nehézkes is.

 Ami a komolyabb dolgokat illeti, Frank elindította a Frank Sinatra Show-t a CBS-en. A siker viszont már korántsem volt olyan látványos, mint korábban, így ’52-ben a Columbia felbontotta vele szerződését. De Sinatra nem az az előadó volt, akit egyik pillanatról a másikra el lehet felejteni. A visszatérést egy Oscar-díj (legjobb mellékszereplő – From Here To Eternity) hozta, és nem egy újabb sláger, de a lényeg úgyis az, hogy a siker Frank nevét ismét a közbeszéd központi témájává tette.

Nem meglepő, hogy ezután egyből szerződtette a Capitol Records. Több lemez után ’55 végére a Swing Easy! album az év lemeze lett, és az ezen helyet kapó Young Heart pedig az év dala. Az evidens volt, hogy Ő maga megkapta az év előadója címet Amerika összes jelentős zenei orgánumától. Ebben az időszakban született az I’ve Got You Under My Skin című, azóta klasszikussá vált dal is. Frank Sinatra Sings Only For The Lonely című, igazi szalondalokat és blues-os hangvételű szerzeményeket összegyűjtő albuma 120 héten keresztül tartózkodott a Billboard listán. Sinatra kétségtelenül ismét a csúcson volt. Közben Ava Gardnerrel való viharos kapcsolata is véget ért, és a ’60-as évekbe úgy lépett be ahogy az ’50-es éveket befejezte: a listák élén.

Érezve saját tekintélyét és értékét a zenében, Sinatra elérkezettnek látta az időt, hogy többé ne függjön kiadóktól, így megalapította sajátját, a Reprise-t. Az első albuma, melyet már itt jelentetett meg, a Ring-A-Ding-Ding! volt ’61-ben. A Reprise megszületése is mutatja azt a sikerszériát, amely Sinatra karrierjét jellemezte a 60-as években. Lényegében bármit kiadhatott volna, milliókat kereshetett vele, és akár pizsamában is felléphetett volna, akkor is százezrek sikítoztak volna a színpad előtt. De nem azért, hogy mégis mit csinál, hanem mert olyan szintű sztár lett. És ő tényleg azt csinálta, amit akart. Martin Luther King Jr-ért énekelt a Carnegie Hallban, feleségül vette Mia Farrow-t, és el is vált tőle, vagy éppen az Ocean’s 11 első változatában brillírozott a „Rat Pack” tagjaival.

Hírhedt gengszterekkel barátkozott, de eközben a Fehér Házban vacsorázott és bájvigyorgott Kennedy elnökkel. Bármit megtehetett. ( Az elnökgyilkosság után konkrétan ujjongott örömében, és rossz nyelvek szerint finoman szólva is benne volt a keze az elnökválasztásokban. Nixonnal halálosan gyűlölték egymást ugyanis.)

Sorra jöttek ki az albumok (September of my Years, That’s Life), koncertfelvételek (Sinatra at the Sands, The Concert Sinatra), melyek egytől egyig sikeresek lettek és csak gyűjtötték a Grammy-ket az ’Öreg Kékszeműnek’. Ötvenedik születésnapját az A Man And His Music című gyűjteményes lemezzel ünnepelte, melyet egy azonos című tévéműsor is kísért. Sinatra olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Quincy Jones, Count Basie, Ella Fitzgerald, Antonio Carlos Jobim és Duke Ellington. Ebben az időszakban énekelte fel a Strangers in The Night és a Somethin’ Stupid című slágereket, melyeket innentől kezdve koncerteken folymatosan követelt a közönség. De nem csak ezeket. A 60-as évek megkoronázásaként, az évtized végén Paul Anka egy francia dal alapjaira megírta neki a My Way-t. A dalt, amellyel máig szinte azonosítjuk Sinatrát.

1971-ben Sinatra bejelentette visszavonulását, és amikor koncertje után Hollywoodban a „scuse me while I disappear” sorra levonult a színpadról, az emberek még el is hitték neki, hogy komolyan gondolja. Pedig a visszatérés nem váratott sokat magára, mert ’73-ban már az Ol Blue Eyes is back lemezzel szerepelt a listákon, ’74-ben pedig ismét Las Vegas-ban lépett fel. Hiába, akinek a vérében van az előadóművészet, az nem tudja abbahagyni. (Meg hát a pénz se jött rosszul.) Bár valójában tényleg nem hagyott fel a zenéléssel, azért érződött, hogy visszavett a tempóból. A közönséget még mindig ámulatba ejtette. A világ körül koncertezett, miközben 40 éves zenei pályafutásáért Grammy Trustees díjjal tüntették ki.

1980-ban a Trilogy: Past, Present, Future című tripla koronggal jelentkezett újra, melyen a Future tartalmazott új dalokat. Hihetetlen, de Sinatra a 80-as évek elektronikus zenei kavalkádjában is tudott olyan dallal előállni, ami a My Way-hez hasonlóan örökérvényű lett, mégpedig a Theme From New York, New York-kal. A szintipop nóták és metálbandák között Sinatra vígan elzenélgetett saját, időtlen stílusában. Ez már rég nem swing volt, vagy szalonzene, ez SINATRA volt. Kisugárzásával, személyes varázsával eladta, átadta She Shot Me Down és L.A. Is My Lady című lemezeit is mindazoknak, akik igényes, különleges zenére vágytak. Nem csak azoknak, akik vele együtt nőttek fel.

Mindenki meglepetésére 1993-ban újra a Capitol Records-nál énekelt fel egy lemezt duettekkel, ami mi más címet is kaphatott volna, mint hogy Duets. Ezt a szintén fantáziadús című Duets II követte. De mindegy is volt mi a cím, nem kellett bonyolítani a dolgokat. A meghívottak örültek, hogy a Hanggal énekelhettek, az emberek pedig szívesen fizettek érte, hogy hallhassák. Bár egyre több és súlyosabb egészségügyi problémával kellett szembenéznie, Sinatra a 90-es évek elejének is egyik meghatározó fellépője volt. Utolsó nyilvános koncertjét Japánban adta 1994-ben. Ugyanebben az évben megkapta a Grammy Legend díjat.

A hét előadója: Metallica

Majdnem négy évnek kellett eltelni, mire egy újabb albumot felkarcoltak a korongokra. Aztán egyből még egyet. A Load és a ReLoad eklektikus és arcba kiáltó, néhol egészen blues-os lett . A fiúk pedig megnyiratkoztak , és Anton Corbijn-nak rögtön le is kellett fotóznia őket. A régi rajongókat taszította a stílusváltás, pedig a „metallicás” hangok megmaradtak, csak a csomagolás lett más. Igaz, hogy a két lemezen több volt a rádió- és videósláger mint az eddigieken együttvéve, na de a bőrnadrágot is le kell venni egyszer. A Load eladásai ettől függetlenül a Black albumét idézték, és a stadionos koncertek is folytatódtak. A metál szele elkapott egy újabb generációt.

1998-ban kiadtak egy újabb feldolgozás lemezt, Garage Inc. címmel, majd egy évre rá nagyzenekarosdit játszottak a San Francisco-i Szimfónikusokkal, 2000-ben pedig zenét szereztek a Mission Impossible 2-höz. Az I Disappear-nek már a demóváltozata felkerült a Napster-re, ami kirobbantotta a fájlcserélő hálózat és a zenekar háborúját. Nagy- kemény metálarcok nem hagyhatják, hogy lenyúlják a pénzüket! Ennek eredményeképpen jól kitilttatták az összes olyan felhasználót, aki a dalaikat cserélgette.

Kicsit megtorpant a Metallica szekere, amikor 2001-ben Jason Newsted kilépett, és Heftfield megint az elvonókat látogatta. Hammett és Ulrich lényegében ketten hozták össze a St. Anger-t, miközben mindenki azt hitte, hogy az együttes végleg odavágta a gitárt a földhöz. Pedig mikor 2002-ben megjelent a lemez már az új basszusgitáros, Robert Trujillo is velük zenélt. A St. Anger sokak szerint talán túl durvára sikeredett, és az igazat megvallva tényleg nyersebb és idegesebb, mint az előzőek, de mégis újra a listák élére vitte a Metallicát. A zenekar már alig várta hogy ismét tízezrek előtt játsszon.

Kisebb nagyobb megszakításokkal (Escape from the studio tour, stílusosan…), már nagyjából 2006 óta voltak stúdióban új producerükkel, Rick Rubinnal, mire idén szeptemberben végre kiadták a Death Magnetic-et. A kritikusok szerint ezzel az albummal a Metallica végre visszatért gyökereihez és újból azt a trash-t játssza, mint a kezdet kezdetén. Nem hiszem ugyan, hogy a Black album óta csak önmagukat keresték volna, de az biztos, hogy ez az album nagyon falhoz vágja a hallójáratokat. A történet tehát még egyáltalán nem ért véget, attól tartok, meg fogunk süketülni.

A HS7-től akkor se vársz jazz-t, ha az album címe mégis az. Pláne, hogy a címadó dal egy hajdobálós „kbsztt rákkenró”, és egyáltalán nincs kedvem utána füstös kocsmában ülni és csak hallgatni. Sokkal inkább mennék ugrálni, hogy aztán pólót cseréljek, mert folyik a víz a hátamon.  Az új póló elejére meg minimum azt írnám ki, hogy dzsdzsdzsazz!

A lemez bekezd az Egoistával, ami kellemes a fülnek. Lehet, hogy nem pazarolnám arra az életem, hogy csak ezt hallgassam, de azt eléri hogy ne vegyem ki a lemezt a playlist-ből egy darabig. Mert a rákenról nem áll meg, ott van a Magyar Világsztárban és a Fél lábban a zsírban is. Húzza a lábam a táncparkettre.

 Teljesen ki vagyok békülve a zajokkal, és élvezem a kalandozást a stílusok között. Nem olyan élesen ugyan, mint annak idején a Dél-Amerikával, de most is kapunk finomságokat. A Kereplőben népdalos ütemekre szól a nóta, a Ne menj vissza pedig olyan, mintha a ’60-as években lennék valami Illés-klubban. Persze nem úgy van, hiszen ez a Heaven Street Seven, és 2008 van még éppen. Nem is lehet összekeverni mással. Kicsit tingli-tangli, néha meg úgy vicces, hogy közben észre se veszed, és befordulsz.

 Szűcs Krisztián szövegei, a maguk fájó, nevetésre késztető humorával sziporkáznak. És amikor azt énekli, hogy „besüt a nap a szobámba, az istenit, háromnegyed négy”, fogalmam sincs miért, de zsigerből röhögök. Valószínűleg ez az egész fene nagy titka, hogy nincs benne most sem semmilyen erőltetettség, nincsenek fárasztó kínrímek. Nem egy olyan „na üljünk le, és csináljuk már egy lemezt, mert rég volt”- album, hanem  igazi „zenéljünk, mert jó, nekünk is és nektek is”.

 A hét előadója: Metallica

Közhelyesen szólva a Metallica a világ talán legismertebb hard rock/trash metál bandája. Olyan zenekar, ami úgy adott el több millió lemezt, hogy  nem gyártott fülbemászó szinthpop dallamokat a nyolcvanas években. Nem, ők nem divatoltak, nem borotválkoztak, nem vágattak hajat és talán nem is mosták. Viszont olyan zenét tettek le az asztalra ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Vagyis inkább fejrázás, rokkervilla és “ez aztán kemény” felkiáltás nélkül. Lehet utálni Lars Ulrich-ot mert szeretne még egy jacuzzit a villájába, és ezért még a Napsterrel is szembeszáll, lehet mondani hogy az egész már csak üzlet, de a Metallicát nem lehet megkerülni. Akkor sem, ha nem vagy metálos.

1981-ben, amikor mindenki rockzenekar akart lenni, Lars Ulrich újsághírdetést adott fel, hogy lelkes fiatalokból metálbandát toborozzon. A 80-as évek elején az ilyen kezdeményezésekből valaki vagy csak a csajozós cicametálig jutotott (lásd: Bon Jovi), vagy elmélyült a trash, black vagy speed metál bugyraiba (Slayer,Megadeth) , esetleg stadionos rockzenekarként kötött ki valahol a U2 és a Guns and Roses között . A Metallica a trash metál felé húzott, bár a sötétebb, komolyabb, elgondolkodtató  dalok miatt már ekkor is kitűntek a többi gitárzúzós banda közül. Ulrich los angelesi garázsából kiszabadulva 1983-ban San Franciscóba tették át székhelyüket.  Eddigre jött létre az az alapfelállás, ami éveken át meghatározta zenei irányvonalukat:  Lars Ulrich (dob), James Heftfield (ének, gitár), Kirk Hammett (gitár), és Cliff Burton (basszusgitár).

 Hamar elterjedt a híre, hogy van egy zenekar ami olyan erővel játszik a koncerteken hogy ’leszáll a fejed’. A közönség másolt kazettákon terjesztette a felvételeket, lassan már tömegek előtt léptek fel.  A Metallica ipari tanulóból példaképpé avanzsált, és erre már a kiadók is felfigyeltek.  Egymás után készítettek el három olyan lemezt , a Kill ’Em All-t (’83), a Ride the Lightning-ot (’84), és a Master of Puppets-et (’85), amelyek közül ha mindet nem is, de a legutóbbit minden idők legnagyobb trash metál albumának tartanak. Mire ’86-ban már Ozzy Osbourne-nal turnéztak, a Metallica videóklippek és médiafelhajtás nélkül is komoly rajongói bázist tudhatott magáénak. Az igazi áttörés azonban még váratott magára.

1986-ban, egy szerencsétlen esemény fordulópontot hozott a zenekar történetében. Svédországi turnéjuk közben egy buszbaleset Cliff Burton halálát okozta. Elmondásuk szerint Cliff sem akarta volna, hogy ezek után bedobják a ’metálverejtékes’ törülközőt, így folytatták. Az új basszusgitárost Jason Newsted személyében találták meg, akivel visszatértek Ulrich garázsába, hogy felvegyenek egy feldolgozás lemezt, Garage Days Re-Revisited címmel. Mintha csak akkor kezdték volna.

Talán a zeneileg nagyon meghatározó Cliff hiánya, talán az őket körülvevő sokféle új hangzás miatt  ’88-ban egy új, eddiginél erősebb, kiforrottabb Metallica tért vissza az …And Justice for All-al. Ezzel kitörtek a trash metál-skatulyából, és a hard rock legnagyobb előadói közé kerültek. Az albumot Grammy-re jelölték, hatodik helyre került az amerikai lemezeladási listán, a zenekar pedig vezető előadó lett a Monsters of Rock turnén, majd az egész világot körbezúzták. Közben első videójuk is elkészült végre a One-hoz, ami a kor igazi anti-klipjének számított .

A régóta fenyegető robbanás azonban igazán a címet ugyan nem kapó, mégis „Black” albumként emlegetett lemezzel következett be 1991-ben. Bob Rock producer vezetésével olyan anyagot hoztak össze, ami ugyan még teli volt borzongós metálriffekkel, de képes volt rétegzenéből a mainstream-be átpogózni a Metallicát. 15 millió eladott lemez, Grammy, MTV Music Awards díjak, listavezetés mindenhol a világon. A zenekar márkanév lett és a hetedik legjobban jövedelmező jelenség Amerikában. Menni kellett hát turnézni, közel 3 éven át ismét, ami mind fizikailag, mind pszichikailag kikészítette a tagokat. ’93-ban úgy döntöttek, szabira mennek.

(Folyt. köv.)

A hét előadója: Frank Sinatra

Egy humorista fogadta így a botrányhős Sinatrát a színpadról, amikor szokás szerint nagy dérrel-dúrral megjelent egy füstös lokálban. Nőcsábász, gengszter, politikai aktivista, üzletember, színész, de mindenek előtt énekes. Nem is egyszerűen énekes, hanem előadóművész volt. Sinatra azért volt lenyűgöző, mert  még ma is úgy érzed, csak neked énekel, kizárólag, és ehhez nem kell nőből lenned. Akkor is hallottad már őt, ha azt hiszed, hogy még nem. Nem azért halhatatlan, mert kapott egy csillagot Hollywoodban, hanem mert munkássága benne van az összes mai popdalban. Minden egyes csöpögős sorban a szerelemről és a többi dögös rímben a vágyódásról. Ő nem csak a swing királya, hanem az első igazi popsztár, akiről Bing Crosby azt mondta, hogy „olyan énekes, aki egy emberöltő alatt csak egyszer adatik, csak miért pont az én időmben kellett jönnie?”

Frankie Boy Hobokenben látta meg a napvilágot 1915. december 12-én, Jersey államban. Gimnázium helyett (ahonnan kezelhetetlensége miatt eltanácsolták) már 1930-ban közönség előtt énekelt, ’36-ra pedig a Hoboken Four énekegyüttes tagja lett. Miután megnyertek egy amatőr zenei versenyt, nem volt megállás, dalaikat egyész Amerikában játszották. Sinatra azonban már nélkülük vette föl első dalát, az Our Love-ot. Ezután kezdett el dolgozni Tommy Dorsey-val, miközben a tinédzser lányok bálványává nőtte ki magát. ’42-re akkora sztár lett, hogy fellépett a Paramount Theatre-ben, New York-ban, és a ’Sinatramania’ elkezdődött. Annyira, hogy a zenészek sztrájkja alatt a Columbia szerződtette, és Sinatra szólt az összes rádióból, ha már új felvételeket nem lehett rögzíteni. Amikor ’44-ben újra fellépett a Paramountban, kisebb fajta tömeghisztéria alakult ki, hiszen volt rengeteg olyan rajongó, aki nem jutott be a koncertre.

Zenei karrierjének fellendülése közben Sinatra színészi tehetségét (valamint acélkék szemeit) is megcsillogtatta a vásznon. Több zenés filmben játszott együtt Gene Kelly-vel, de komolyabb alkotásokban is szerepet vállalt, mint a The House I Live In, melyet Oscar-díjjal is jutalmaztak. Egész Amerikában ünnepelt sztárrá vált, akire mindenki kíváncsi volt, bárhol jelenjen is meg.

Azonban ahogy a harmincas éveiben lépett, Sinatrának szembe kellett néznie azzal, hogy azok a tinilányok, akik egykor imádták, már más ideálokat kerestek. Egy időre Las Vegas-ban lépett fel, feleségül vette Ava Gardner színésznőt, akivel legendássá vált szóváltásait minden alkalommal így zárta le:

-Akkor én most megyek, és megdugom a Lana Turnert.

Ami azt illeti, Avát sem kellett félteni, amikor egy ízben a brit főméltóségok aziránt érdeklődtek, ugyan, mit eszik a világ hivatalosan is leggyönyörűbb nője egy nyüzüge, sebhelyes kisemberben, Ava a maga visszafogott stílusában vágta rá:

- A félmázsás tökét!

(Folyt. köv.)