A hét előadója: Earth, Wind & Fire

A hivatalos magyarázat neve szerint az Earth, Wind & Fire együttes nevét Maurice White  zenekarvezető horoszkópja ihlette. White ugyanis Nyilas, és ez a jegy a négy őselem közül a Tűzhöz, a Földhöz és a Levegőhöz kapcsolódik. Hogy miért kellett a levegőt a rokon értelmű széllel helyettesíteni, és miért nem Earth, Air & Fire a név? Csak tippelni tudok: hát mert az hülyén hangzana, azért! Már a névadásnál is megfigyelhetőek a spirituális gyökerek, és már itt is tökéletes hangzásra törekedett a vigyori mikrofonfrizurás szakállas.

Persze a spiritualitás és a hangzás nem mindig egyeztethető össze egymással. A chicagói születésű White már hatévesen egy helyi templom énekkarának kiválósága volt. Ám azt csak találgatni lehet, hogy vajon a karvezető később mit szólt régi tanítványa 1971-es próbálkozásához, az Earth, Wind & Fire dögös funk-soul hangzású Sweet Sweetback’s Baadasssss Song filmzenealbumához, amely az azonos című, blaxploitation-stílust előrevetítő, amúgy élesben felvett szexjelenetektől hemzsegő mozihoz készült. Személy szerint én nem hinném, hogy különösebben indítványozta volna az egykori csodagyerek, Maurice arcképének kitűzését a templom dicsőségfalára. Bár elképzelhető, hogy a filmben valamelyik aktus közben elhangzik Jézus neve, szinte kizárt, hogy ez vallási indíttatásból történik.

Az említett soundtrack-album előtt (Earth, Wind & Fire) és után (The Need of Love) megjelentetett egy-egy stúdiólemezt a Los Angelesbe költözött White 1969-ben alapított csapata. Ezek a lemezek R&B körökben viszonylag nagy tetszést keltettek: egy-egy slágerrel belekóstoltak az R&B listába (Love Is Life, I Think About Lovin’ You), a vájtfülű zenekedvelők pedig különösen nagy ünnepléssel fogadták a debütalbum Bad Tune című dalát, amelyben White egy kalimba nevű, hüvelykujjal megszólaltatható afrikai „zsebhangszeren” játszott, s így nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a tradicionális hangszerkülönlegesség beépülhessen a popzenébe. A maximalista White számára mindez kevés volt: nagyobb sikerre vágyott, és úgy érezte, hogy a jelenlegi formációval erre nem sok esélye van. Kiadót váltott (a Warnertől átpártolt a Columbiához, mert úgy érezte, hogy az előbbi cégnél az illetékesek nem konyítanak eléggé a funky népszerűsítéséhez) és szélnek eresztette az Earth, Wind & Fire szinte teljes legénységét. Kizárólag a basszusgitárosnak kegyelmezett meg, akit Verdine White-nak hívtak (illetve még most is így hívják), és egészen véletlenül Maurice öccse volt (illetve még most is az).

Az újjáalakított Earth, Wind & Fire 1972-es, Last Days And Time címre hallgató nagylemezén kezdődött a hosszú, gyümölcsöző munkakapcsolat White és a legendás falzettjeiről elhíresült Philip Bailey között. De ezt a tényt leszámítva, a lemez nem volt különösebben sikeres, és a kritika is arról írt, hogy az együttes túl sok különböző hatást (például Stevie Wonder vagy Sly And the Family Stone) akar beépíteni a zenéjébe, így az nem lesz elég egységes, és nem születnek slágerek. White megfogadta a kritikákat: az egy évvel későbbi Head To The Sky album karakteres, spirituális soul-funkja lehengerelte a közönséget, platinalemez lett (innentől kezdve 1981-ig egy album kivételével minden sorlemezük, plusz egy válogatás- és egy koncertalbumuk elérte ezt a státuszt), és két kislemezzel (Evil, Keep Your Head To The Sky) folytatta az ideiglenesen megszakadt R&B listás sikerszériát. A következő albumra végképp kiforrott a csapat hangzása, részben azért, mert az Open Our Eyes az első olyan nagylemezük, amelyen énekesnő már nem működött közre. Az Earth, Wind & Fire férfiak bandája lett, s további R&B kislemezeik közül néhány már a Billboard Hot 100-as lista legjobb 40 helyezettje közé is bekerült (Mighty Mighty, Devotion), illetve erről a korongról a Kalimba Story tovább folytatta White imádott hangszerének az első albumon megkezdett népszerűsítését.

(Folyt. köv.)

A hét előadója: The Beatles

Ám ez az ellenséges légkör zenéjük minőségére továbbra sem hatott ki, hiszen ekkor jelentették meg talán legösszeszedettebb, legegységesebb albumukat, a címében és borítóján stúdiójuk utcájára utaló Abbey Roadot.

Az A-oldalon különálló dalokat hallhatunk, a B-oldal nagy részét egy összefüggő egyveleg foglalja el. Két dal is bizonyítja, hogy Harrison időközben hatalmasat fejlődött, és elérte Lennon és McCartney szintjét. A Here Comes The Sun megkapó, akusztikus gitár alapú, folk rock ballada, a Somethingot pedig Frank Sinatra „a valaha írt legnagyobb szerelmes dalnak” nevezte, csak hogy folytassuk a szaktekintélyek által kijelentett szuperlatívuszok sorát (igaz, Frankie tájékozottsága kissé megkérdőjelezhető ez ügyben, hiszen Lennon/McCartney-szerzeménynek titulálta a számot). Bizarr élményt nyújt a Maxwell’s Silver Hammer, egyrészt mert fülbemászó dallama mögött egy kalapácsos gyilkos története bújik meg a dalszövegben, másrészt mert a szöveg konklúziója (a sorozatgyilkos körüli felhajtás miatt az illetőnek kultusza alakul ki, és a „rajongók” a bíróság épületénél követelik kedvencük szabadon bocsátását) nem sokkal később valóra vált a Manson-tárgyaláson (persze azzal a különbséggel, hogy Manson nem gyilkolta meg kalapáccsal még a bírót is). Az albumot (majdnem) lezáró Golden Slumbers/Carry That Weight/The End-trilógia (amelyben a lágy vonósokkal megtámogatott altatódal erőteljes fúvosokkal kísért himnusszá válik, majd dobszólóba és hármas gitárpárbajba torkollik) pedig mindenképp a rocktörténet leginkább felemelő pillanatai között követel magának előkelő helyet. Emellett ez volt az egyik első olyan rockalbum, aminek hangzásához dominánsan hozzájárult a Moog-szintetizátor. Két bekezdéssel feljebb tett megjegyzésemhez visszatérve, az Abbey Road nyugodtan lehet az a bizonyos másik meghallgatandó nagylemez.

 1970 elején Lennon a (nagyrészt az Abbey Road előtt rögzített, de ekkor még kiadatlan) Let It Be album anyagának újrakeverését önhatalmúlag George Martin helyett Phil Spector producerre bízta. McCartney számára ez a lépés volt az utolsó csepp a pohárban: április 10-én bejelentette, hogy kiválik az együttesből, s innentől kezdve a feloszlás már végképp elkerülhetetlenné vált. Azzal együtt, hogy McCartney véleményét tiszteletben kell tartani (az ő elképzeléseihez közel álló, Naked alcímű Let It Be-újrakeverés 2003-ban jelent meg), a Spector-féle album egyáltalán nem lett rossz lemez. Kiemelkedő szám az Across The Universe (Lennon ezt a dalát nevezte „legköltőibb alkotásának”), a The Long And Winding Road (amelynek címére három évtizeddel később a Wonderwall szövegében tett egy meglehetősen ügyetlen utalást a közepesen tehetséges, ám annál antipatikusabb Oasis) és az I’ve Got a Feeling (amely tartalmaz egy McCartney-dalt és egy Lennon-dalt, majd a végén a kettő egyszerre szólal meg – és szó sincs semmiféle káoszról, hiszen a két szerző stílusa remekül kiegészítette egymást).

Ami John, Paul, George és Ringo zenei utóéletét illeti: a szólókarrierek külön cikket érdemelnének, a Beatles-válogatásalbumok közt van, ami szükséges a gyűjteménybe, és van, ami szóra sem érdemes, viszont az 1995-96-os, hat CD-s Anthology projekt két dalára feltétlenül ki kell térni. Yoko Ono a három ex-Beatle rendelkezésére bocsátotta az 1980-ban meggyilkolt Lennon befejezetlen felvételeit, így a ’77-es Free As A Birdhöz és a ’79-es Real Love-hoz a ’90-es években McCartney, Harrison és Starr hozzáadták saját hangszerüket, illetve szólamukat, megmutatva, hogy mégis hogy szólna a jelenkorban a Beatles. Elkezdték a munkát egy harmadik, Now And Then című Lennon-demón is, de ez a felvétel nem került kiadásra. Miután Harrison 2001-ben rákban elhunyt, a sajtó többször is megszellőztette a Now And Then megjelentetését, ám ez eddig téves riasztásnak bizonyult.

Ki tudja, talán valamikor még egyszer, utoljára hallhatjuk John és Paul utánozhatatlan vokálját, George lágyan síró gitárját és Ringo zakatoló dobkíséretét.

A hét előadója: The Beatles

Ebben a korszakban a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című, nyolcadik sorlemezükkel jelentkeztek először, ’67 júniusában. McCartney javaslatára kitaláltak egy alteregó-együttest (a címben szereplő katonazenekart, amelyet fel is öltöztettek csicsás fellépőruhába), és a lemezen úgy tettek, mintha ez a fiktív csapat játszaná el változatos műsorát: a számok közt nincs szünet, és, akár egy koncerten, a közönség tetszésnyilvánítása is behallatszik. Ezzel megszületett a zenetörténet egyik első konceptalbuma. A dalok minden korábbinál szélesebb műfaji skálán mozognak, indiai rágát (Within You, Without You) éppúgy hallhatunk, mint ’30-as éveket idéző szalonzenét (When I’m Sixty-Four). A lemez már a maga korában is döbbenetes hatást váltott ki (Brian Wilson, az egyik fő vetélytársnak tartott Beach Boys dalszerzője teljesen magába fordult, és kétségbeesett, hogy hogyan fogja ő ezt felülmúlni, Jimi Hendrix pedig három nappal a megjelenés után máris bevette koncertműsorába a címadó dalt), azóta is sokan nem „csak” a Beatles, hanem a rocktörténelem legjobb albumának tartják. Persze a sikerben a Beatles mellett oroszlánrésze volt George Martinnak is. A producer még a leglehetetlenebb kérésektől sem jött zavarba: amikor Lennon „fűrészporszagú karneváli atmoszféraként” képzelte el a Being For The Benefit Of Mr. Kite! hangzásvilágát, Martin apró darabokra vágott egy viktóriánius gőzorgona-felvételt tartalmazó szalagot és véletlenszerűen összeragasztotta azt; amikor az A Day In The Life-ban össze kellett illesztenie egy-egy, össze nem illő Lennon- és McCartney-daltöredéket, átkötésként elképesztő hangzavart improvizáltatott egy 40 tagú nagyzenekarral.

Brian Epstein augusztusban gyógyszertúladaglásban meghalt. A sokkot kiheverve, első, menedzserük nélküli projektjükként a Beatles belevágott egy általuk rendezett TV-film elkészítésébe. A Magical Mystery Tour címre keresztelt, pszichedelikus hangvételű, követhető cselekményt nem tartalmazó, kísérleti művet karácsonykor, főműsoridőben mutatták be – és a Beatles elszenvedte élete első bukását. Akárhogy is, a filmet kísérő, azonos című soundtrack-albumra nem sok rosszat lehet mondani: a filmhez írt dalokat (Fool On The Hill, I Am The Warlus, vagy a Hello Goodbye, ami hét hétig vezette az angol slágerlistát) és az akkoriban megjelent kislemezeiket (mint a világ első élő műholdas TV-kapcsolásán bemutatott All You Need Is Love, vagy a liverpooli időkre reflektáló Penny Lane/Strawberry Fields Forever-kettős) csokorba gyűjtő lemez újabb telitalálat.

1968-ban a fiúk egy időre visszavonultak Indiába, hogy részt vegyenek Maharishi Mahesh jógi meditációján. Később megalapították lemezkiadó és multimédiás cégüket, az Apple-t, ami rekordokat döntött az első általa megjelentetett kislemezzel. Az A-oldalon egy szokatlanul hosszú, több, mint hét perces, nagy, együtténeklős himnusszal, a Hey Jude-dal, a B-oldalon a kor forrongó politikai hangulatára reagáló Revolutionnel, a single kilenc hétig trónolt a Billboard-lista élén; talán nem nagy túlzás a korongot kikiáltani a Beatles legkiválóbb kislemezének.

Év végén pedig egy vadonatúj dupla albummal kényeztették a közönséget: a cím nélküli, ám puritán borítója miatt White Albumként elhíresült opusszal. Letisztult, kortalan hangzás, ugyanakkor rendkívüli változatosság jellemzi a lemezt. Békésen megfér egymás mellett az egyszálgitáros Blackbird, aminek szövege a fekete polgárjogi mozgalmakra utal, a dübörgő hard rock/proto-metál Helter Skelter, ami két évvel megelőzte a Black Sabbath debütáló albumát (részben ezért, Ozzy Osbourne a mai napig leborul Paul McCartney előtt), és aminek a csúszdáról való lesiklás állapotát visszaadó szövege rémtettek elkövetésére ösztönözte az elmeháborodott Charles Mansont, vagy az Ob-La-Di, Ob-La-Da, ami ska/reggae stíluselemeket vonultat fel (ezekkel se kísérletezett túl sok fehér zenész előttük). Sok más zenekar évtizedek alatt nem próbálkozik meg ennyi stílussal, ők egyetlen év alatt, ugyanazon az albumon simán megtették. A hagyományosabb dalok is remekül működnek. Ki ne ámulna el azon, hogy milyen szervesen belesimul a vendégszereplő Eric Clapton gitárszólója Harrison While My Guitar Gently Weeps című szerzeményébe? Ki ne sorolná a Birthday-t minden idők leghangulatosabb házibulizenéi közé? De hogy ne csak dicséretet mondjunk: Lennon szerelme, az együttesben egyre több konfliktust kiváltó Yoko Ono hatása érzékelhető a sampling-technika szempontjából úttörő, egyébként nyugodt szívvel átugorható, nyolc és fél perces avantgarde hangkollázs/agymenésen, a Revolution 9-on, amit McCartney és George Martin is le akart hagyni a lemezről. Talán úgy jobban jártunk volna, mindenesetre ez csupán egy szám az albumon szereplő harmincból, így az összkép nem sérül.

Tovább folytatódott a Beatles kritikai diadalmenete: ennek a lemeznek a hatására Tony Palmer, a The Observer újságírója nemes egyszerűséggel „Schubert óta a legnagyobb dalszerzőkként” ünnepelte Lennont és McCartney-t. Nem könnyű a Beatles nagylemezeit rangsorolni, de ha valaki csak két Beatles-sorlemezt hallgat meg egész életében, szerény véleményem szerint nagyon jól jár, ha a White Album az egyik.

1969. Az újabb filmes próbálkozáshoz, a Yellow Submarine rajzfilmhez a fiúk még a hangjukat sem adják, csupán pár percre tűnnek fel élőszereplőként a mozi végén, a soundtrack-albumon is mindössze négy új dal található. A stúdiómunkát bemutató dokumentumfilmjük, az egy évvel később mozikba kerülő Let It Be felvételei alatt egyszer csak felvonulnak a londoni Apple székház tetejére, és koncertet rögtönöznek, amit a rendőrség csendháborításként értékel és félbeszakít. Ez volt az utolsó fellépésük közönség előtt. A zenekar tagjai között a feszültség egyre nőtt, személyes nézeteltéréseik mellett az üzleti dolgokban sem értettek egyet: John, George és Ringo Allen Kleint, Paul viszont sógorát, Lee Eastmant látta volna szívesen a Beatles új menedzsereként.

A hét előadója: Kool & The Gang

A zenekar legénysége azonban nem volt hajlandó elfogadni, hogy csak ilyen rövid ideig lehetett részük mámorító sikerben, és hogy máris a has beenek közt tartja őket számon a közvélemény. Tíz évig saját maguk voltak a producerei minden lemezüknek, ám 1979-ben minden büszkeséget félretéve nem voltak restek külső segítséghez folyamodni. Következő négy lemezükhöz a brazil Eumir Deodatót választották producernek, aki korábban Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustra című művének funky átiratával aratott világraszóló diadalt. Azt gondolták, hogy akinek a komolyzene funkysítása nem okozott problémát, az a funky diszkósításával is megbirkózik majd.

Ez bölcs gondolatmenet volt, de a Kool & The Gang nem elégedett meg ennyivel. Úgy érezték, hogy egy külsős producer mellett egy fülledt hangú, karizmatikus szólóénekesre is szükségük van. Meghallgatást hirdettek, s rögtön az első jelentkezővel maximálisan elégedettek voltak, így a kenyerét korábban tanárként kereső James „J.T.” Taylor töltötte be a frontemberi posztot a csapatban 1979-től 1987-ig. Ez az időszak jelentette a Kool & The Gang népszerűségének csúcsát. Kislemezeiknek bérelt helyük volt a top 10-ben, az albumokkal kapcsolatban pedig végre megtapasztalhatták, milyen érzés platinalemezes előadónak lenni.

’79-es, Ladies’ Night nagylemezükről a címadó dal volt a húzó sláger, a ’80-as Celebrate!-ről a Celebration (ez a listavezető dal rengeteg esküvőn és sporteseményen elhangzik azóta is, és amikor a 444 napig tartó iráni túszdráma túlélői ’81-ben kiszabadultak, Amerika ezzel a számmal üdvözölte őket hazai földön), a ’81-es Something Special-ről a Get Down On It. Amikor ráéreztek, hogy az általuk is meglovagolt diszkóhullám már igencsak leáldozóban van, és a diszkóval kacérkodó csapatok ideiglenesen (Bee Gees) vagy végleg (Earth, Wind & Fire) elveszítették népszerűségüket, Koolék szép lassan változtattak egy cseppet a recepten: a ’82-es As One albumról már a reggae-vel ízesített, morcosság elleni orvosságként bármikor felírható Let’s Go Dancin’ (Ooh La, La, La) volt a befutó.

Innentől kezdve zenéjük egyre inkább poposodott a következő három lemezen (In The Heart, Emergency, Forever). A fúvósszekció szerepét gyakorlatilag teljesen átvették a szintipop stílusra hajazó szintetizátorfutamok. Emiatt sok régi rajongó megorrolt az együttesre, mondván, ha Wham!-albumot akarnának vásárolni, akkor nem a K betű tájékán keresgélnének maguknak hallgatnivalót a lemezboltokban. Viszont legalább ennyi új ember, akiknek kimondottan tetszett ez a stílus, fokozatosan megkedvelte az együttest, így a slágerfolyam továbbra sem apadt el: Joanna, Tonight, Cherish, Misled, Stone Love – hogy csak néhányat említsünk. Meg aztán, egy olyan istenadta tehetségű frontemberrel, mint J.T., továbbra sem tudott mellényúlni a csapat.

Épp ezért élte meg sorscsapásként a zenekar J.T. távozását. Új énekesekkel készített ’89-es nagylemezükre (Sweat), amelyen J.T.-n kívül még Ronald Bell sem vett részt, már a kutya sem volt kíváncsi: még a 200-as albumlistára sem került rá. Ám az is tagadhatatlan, hogy J.T.-t is nagy ívben elkerülte a siker, miután szólópályára lépett.

Azóta a Gang némelyik új lemezen együtt dolgozik J.T.-vel (State Of Affairs, 1996), némelyiken nem (Still Kool, 2007). Egyébként az utóbbi bő 15 évben nagyon ritkán ad ki lemezt a csapat, bár ezt talán nem is sokan bánják az Atomic Kittennel közösen elkövetett, nem Kool, hanem nagyon is uncool, minden szenvedélytől megfosztott, tökéletesen steril, 2004-es Ladies’ Night-interpretáció hallatán. Emellett az évtizedek alatt az eredeti tagság is jócskán megfogyatkozott, sajnos már se Westfield, se Smith nincs az élők sorában. Az azonban továbbra is tagadhatatlan, hogy koncerten még mindig magas színvonalon prezentálják a funky-t a fiúk, és nem tanácsos utánuk más előadókat felléptetni. Aki nem hiszi, kérdezze Mel C-t!

A hét előadója: Kool & The Gang

El lehet vitatkozni azon, hogy mi a siker valódi fokmérője. A Jersey City-ből indult Kool & The Gang zenekar akkor is jól járna, ha sikerét számokban mérnénk – legyen az az eladott albumok száma (70 millió), vagy a top 10 slágerek száma (24 a Billboard R&B listáján, ebből 10 listavezető, de még a „nagy” Hot 100-as charton is 12-szer kerültek be a legjobb 10 közé, és itt is produkáltak egy No. 1-t).

Ám létezik egy sokkal izgalmasabb megoldást kínáló mérce is: ha az adott együttes fellép egy rendezvényen, de a szervezők nem őket szánták a főműsorszámnak, meg kell figyelni, hogy az utánuk koncertező előadóra mennyien kíváncsiak. 2001 nyara, Kapcsolat koncert. Robert „Kool” Bell és veterán funkycsapata erőteljes ritmusszekcióval és az arcokra csupa vidám mosolyt varázsoló fúvósokkal alaposan megmozgatta a százezres nagyságrendben mérhető közönséget. Amikor utánuk szegény, húzónévnek szánt Mel C próbálta hirdetni a girl power igéjét, az – akkor még Felvonulási térnek nevezett – Ötvenhatosok terén akár balettozni is lehetett volna anélkül, hogy az ember fenékbe rúgott volna bárkit is.

Természetesen nem a fent említett budapesti buli volt az első olyan alkalom, amikor a Kool & The Gang megzúzta a főműsorszámot. Olyannyira nem, hogy amikor ez először megtörtént, akkor még nem is így hívták az együttest. Történt ugyanis, hogy 1968-ban egy énekesi álmokat dédelgető buszsofőr, bizonyos Walter Foster felkérte az akkor épp Kool & The Flames néven működő (korábban Jazz Birds-ként, Jazziacs-ként és Soul Town Bandként is szárnyait bontogató) csapatot, hogy legyenek ők a kísérőzenekara egy meghallgatáson, ahol Gene Reddet, a De-Lite Records fejesét kellett meggyőznie. Váratlan fejleményként a kísérőzenekar lemezszerződéssel a kezében, vigyorogva sétált haza a meghallgatásról, Foster úr pedig búcsút inthetett ambícióinak, és mehetett vissza buszt vezetni. Arról nem szól a fáma, hogy amikor a nosztalgiaadó most minden áldott nap lejátssza a Celebrationt, Foster bácsi vajon büszkén meséli az unokáinak, hogy annak idején ő segítette a Kool & The Ganget lemezszerződéshez (az unokák meg persze legyintenek, hadd mesélje megint a hihetetlen történeteit a hóbortos nagypapa), vagy pedig dührohamot kap, és mérgében szétveri a rádiókészüléket. Akárhogy is, Walter Fosternek nem kell olyan nagyon elkeserednie: rajta kívül hány buszvezetőt tudnánk negyven év távlatából, név szerint megemlíteni? Na ugye!

Mivel James Brown a Famous Flames nevű énekegyüttesben kezdte pályáját, és Koolék nem akartak rögtön a debütáló albumon Brown-epigonnak tűnni, így Kool & The Flames helyett a továbbiakban a Kool & The Gang nevet használták. Ez nem csak a zenekar neve lett, hanem az 1969-es első nagylemezük címe, sőt, az erről kimásolt első kislemez címe is. Hát igen, biztosra mentek a srácok, hogy mindenki megjegyezze az új nevet. Jól hangozhatott egy betelefonálós kívánságműsorban, hogy „a Kool & The Gang Kool & The Gang albumáról kérem a Kool & The Gang című számot”!

Az első nagylemezen kialakult felállás: Robert „Kool” Bell – basszusgitár, Ronald Bell – tenorszaxofon (ő egyébként Robert öccse, és később a Khalis Bayyan művésznevet használta) George Brown – dob, Robert Mickens – trombita, Dennis Thomas – altszaxofon, Claydes Charles Smith – gitár és Rick Westfield – billentyűs hangszerek. Az album annak idején nem sok vizet zavart, néhány dal közepes sikert ért el az R&B listán, viszont azóta a Beastie Boys-tól kezdve Ice Cube-on és Ice-T-n át a Cypress Hillig boldog-boldogtalan szedett róla hangmintákat.

1971-ben két koncertalbummal és egy válogatáslemezzel jelentkeztek (elgondolkodtató, hogy a hetvenes években mennyire más volt még a lemezpiac: ma melyik egylemezes, mérsékelt sikerű előadó jelentethetne meg egy éven belül három ilyen kiadványt?). Néhány további, kevésbé kelendő lemez után 1973-ban kivívták az R&B körök nagy elismerését, egyúttal betörtek a mainstreambe a Wild And Peaceful albummal. Jazzes alapú funk zenéjüknek és stricis öltözéküknek egyre kevesebben tudtak ellenállni, elkezdődött pályájukon az első (egyelőre rövid) sikerszéria. Az elnyújtott „paaaaaaaarty!” kiáltásokról elhíresült Funky Stuff még csak diszkréten barátkozott a negyvenes Billboard-kislemezlistával, ám (a Wild And Peaceful-lemezborítóval egyetemben) a vokálokban az egész dzsungelt (vagy állatkertet?) felvonultató Jungle Boogie, és a szövegében egy Kool & The Gang koncertet megemlítő, a billentyűs Westfield szólóénekével fémjelzett Hollywood Swinging már hatalmas top 10 slágerekké váltak; ezeknek köszönhetően bearanyozódott az album.

1974-es opuszuk, a Light Of Worlds (rajta a virtuóz basszgitár-riffel és „higher!” sóhajokkal nyitó Higher Plane-nel, és a visító hangszínű szintivel operáló, később a Rocky című moziban is hallható Summer Madness-szel) tovább folytatta a tarolást, ám ezután néhány évre hullámvölgybe kerültek. Hódított a Bee Gees, tombolt a diszkókorszak, s bár tény, hogy ez a stílus sokat merített Koolék zenéjéből, egyelőre úgy tűnt, a Gangnek nem fekszik a diszkó, és a Gibb-tesók lenyomták a Bell-tesókat. Open Sesame című felvételük ettől függetlenül rákerült a Szombat esti láz rekordeladásokat produkáló, Grammy-díjas filmzenealbumára.

(Folyt. köv.)

A hét előadója: The Beatles

A fenti címről sokan egy bomba hatástalanítására asszociálnak, például Mel Gibson és Danny Glover idevágó jelenetére a Halálos fegyver 3.-ból. Nos, bombáról szó sincs, sokkal nagyobb kaliberű robbanásról beszélhetünk a Beatles esetében. Egy egészen friss, 2008. novemberi Bono-idézet szerint „a rock and roll univerzumában a Beatles volt az ősrobbanás”.

Jelen sorok szerzőjének egészen korán, még gyerekkorban adatott meg a szerencse, hogy megismerhesse a hatvanas években alkotó liverpooli négyes zenéjét. Amikor már kezdtem kinőni a Paff, a bűvös sárkány-korszakból, szüleim bakelitlemez-gyűjteményében felfedeztem két dupla albumot. A piros keretes lemez borítójáról, egy lépcsőházból négy ugyanolyan frizurát és öltönyt viselő bácsi mosolygott rám. A kék keretes lemezen is ők voltak, ugyanott, de jó néhány évvel később, hosszabb hajjal, bajusszal, szakállal, más ruhában. Onnantól kezdve, hogy először belehallgattam az albumokba, a „mit tegyünk fel a lemezjátszóra?” kérdés folytatása nem az volt, hogy „100 Folk Celsiust vagy Halász Juditot?” – és nem jöhettek szóba olyan örökbecsű gyöngyszemek sem, mint a Modern Hungária vagy Szandi, amelyeket akkor az oviban és általánosban a többi gyerek szeretett. Nem, onnantól kezdve csupán annyit kellett eldönteni, hogy „a pirosat vagy a kéket?”.

Húsz évvel később még mindig ezt a két válogatásalbumot tartom a legjobb kiindulópontnak azok számára, akik szívesen belekóstolnának a Beatles életművébe – már csak azért is, mert azóta sem találkoztam olyan megközelítéssel, ami ennél találóbban korszakokra tudná bontani John, Paul, George és Ringo karrierjének közös éveit. 1962-66: a kezdetek, a turnézás évei. 1967-70: a koncertezéstől történő visszavonulás utáni stúdióévek. Ilyen egyszerű, nem kell itt mindenféle Merseybeat-, Beatlemania-, pszichedélia-, satöbbi-érába belebonyolódni.

Piros Beatles: 1962-66

Számos formáció- és névváltoztatás (Quarrymen, Silver Beatles, Tony Sheridan and the Beat Brothers) után 1962-ben így nézett ki a Beatles majdnem végleges legénysége: John Lennon (ritmusgitár), Paul McCartney (basszusgitár), George Harrison (szólógitár) és Pete Best (dob). Miután szülővárosukban, Liverpoolban nagy népszerűségre tettek szert, és Hamburgban is felpezsdítették a klubéletet, menedzserük, Brian Epstein beprotezsálta őket egy meghallgatásra a neves londoni Decca Records-hoz. Ám a fiúk nem nyűgözték le a cég fejesét, Dick Rowe-t, aki közölte, hogy „a gitáros együttesek korszaka lejárt” (ostoba döntését és kijelentését Rowe később részben korrigálta azzal, hogy leszerződtette a Rolling Stonest, miután George Harrison súgott neki, hogy ezt a másik tehetséges csapatot nem kéne elutasítani, ha már a Beatlesszel megtette – de Rowe ízlése ezután se javult sokat, hiszen ő szabadította a világra Engelbert Humperdincket is).

Epstein ezután felkereste az EMI égisze alá tartozó Parlophone lemezkiadót, ahol George Martin producer már nagyobb lelkesedéssel fogadta a zenekart. Viszont nem tetszett neki Best dobolása, így szegény Pete-nek néhány hónappal az első toplistás sláger előtt mennie kellett (pár hónapja láthattuk egy cameo szerepben A meztelen dobos című filmben, ami egy hasonlóan szerencsétlen sorsú, fiktív karakterről szól). A srácok Ringo Starrt kérték fel új dobosuknak. Martin, ha nem is azonnal, de megbékélt a választással. Az első kislemez, a Love Me Do még „csak” a brit lista 17. helyéig jutott ’62 októberében, de már ez a dal is felhívta a figyelmet az együttes erényeire: John és Paul elképesztően fülbemászó, izgalmas harmóniáira, a korai Beatles-dalokon előszeretettel használt szájharmonikára, és egy szerzőpárosra, amely képes a fiatalság nyelvén szólni. A következő kislemez felvételére a Lennon/McCartney páros egy Roy Orbison-stílusú balladát hozott magával, amiben Martin meghallott valami nagyon különlegeset, de ő inkább rock and rollként képzelte el ugyanazt a számot. Utasította tehát a zenekart, hogy játsszák el gyorsabban, amit a fiúk (kicsit értetlenül ugyan, nem látva, hogy a producer mit akar kihozni az egészből) megtettek. A felvételek befejeztével Martin így szólt a zenészekhez: „Gratulálok, uraim, kész az első No. 1. slágerük!”. Így is lett, a Please Please Me (amit ma már el sem tudnánk képzelni lassú szerelmes számként) ’63 januárjában az angol lista élén kötött ki.

Az év hátralévő részében két nagylemezzel (Please Please Me, With The Beatles) és két kislemezzel (From Me To You, She Loves You) a Beatles villámgyorsan meghódította szinte az egész világot – az USA még nem adta be nekik a derekát. A későbbiekben a nagy- és kislemezeket legtöbbször különálló projektekként kezelték; az első albumra még feltették az első két single-t, illetve ezek B-oldalát, viszont a lemez többi 10 dalának felvételével mindössze egyetlen nap alatt kellett elkészülniük. Lennon torka rendesen el is fáradt a nap végére, pont ez a rekedtség adott egy különleges ízt az utolsóként felvett Twist and Shout-nak.

1964 meghozta az amerikai áttörést. Januárban a slágerlista élén tanyázik az I Want To Hold Your Hand, februárban fellépnek a legnépszerűbb zenés TV-műsorban, az Ed Sullivan Show-ban, áprilisban a Billboard-lista első öt helyét Beatles-kislemez foglalja el; erre a bravúrra se előttük, se utánuk sem volt képes senki. A Kennedy-gyilkosság okozta sokkból ébredező Amerika hatalmas örömmel fogadta a Beatles optimista zenéjét, ami egyszerre foglalta magában Little Richard lendületét, Buddy Holly intellektusát és az Everly Brothers vokálját. A személyük is lenyűgözte a népet: egyszerre voltak jó megjelenésűek és lázadók, jólneveltek és szemtelenek (a buta riporteri kérdésekre adott gyors, frappáns riposztjaik eseményszámba mentek). Sikerükkel utat törtek más brit bandáknak is, hogy befuthassanak Amerikában (Rolling Stones, Moody Blues, Kinks stb.). A zenekar megállás nélkül turnézott, emellett ezerrel pörgött a merchandising-dömping, mindenki Beatles-es bögrét, párnát, társasjátékot akart. Pár hónap múlva megérkezett az első Beatles-mozifilm is, az együttes egy napját bemutató, áldokumentum jellegű A Hard Day’s Night, amelynek filmzenéje egyúttal harmadik stúdióalbumként is szolgált. A további lendületes, nagy slágerek (a címadó dal és a Can’t Buy Me Love) mellett ezen a lemezen hallható az akusztikus gitár alapú, folkos I’ll Be Back, ami az év végi album (Beatles For Sale) hangzásvilágát is előrevetítette (a piac akkoriban évi két nagylemez megjelentetését követelte meg egy előadótól, s a Beatlesnél a mennyiség nem ment a minőség rovására).

A következő évben rajongóik nagy örömére és a háborús veteránok nagy felháborodására átvették II. Erzsébet királynőtől a Brit Birodalom Érdemrendje (MBE) kitüntetést, és készítettek egy újabb mozifilmet, a James Bondos hatásokat felmutató Help!-et. Természetesen a hozzá tartozó, azonos című album sem váratott magára, rajta a Guinness-rekorder, több, mint 3000-szer feldolgozott Yesterday-jel (McCartney álmában komponálta a dalt, és a másik három tag nélkül, egy vonósnégyessel vette fel) és a Bob Dylan hatásáról árulkodó You’ve Got To Hide Your Love Away-jel (Lennon szerzeménye). Ez a két szám is tanúsítja, miért lett mindenkinél sikeresebb a Beatles: mert két egyenrangú, egyformán tehetséges vezéregyéniséggel rendelkezett. A frontember-központú rockbizniszben ez a jelenség akkor is ritka volt, azóta is az, viszont a Beatles így több rajongót gyűjthetett, és ha valaki esetleg nem szimpatizált az egyik vezér stílusával, még mindig ott volt a másik, akit bálványozhatott. Nyáron a New York-i Shea Stadiumban megtartották a rocktörténelem első stadionkoncertjét, a télen megjelent hatodik stúdiólemez, a Rubber Soul számos érdeme közül pedig a legjelentősebb, hogy ez volt az első rockalbum, amelyen indiai hangszer szólalt meg (az indiai zene, kultúra és vallás iránt érdeklődő Harrison szitáron játszott a Norwegian Woodban) – ide nyúlik vissza a world music fogalma.

’66-ban egy incidens kissé megtépázta jó hírüket. Lennon egy interjúban tett egy meggondolatlan kijelentést („Népszerűbbek vagyunk, mint Jézus”), ami az USA több államában rádiós Beatles-bojkottot és nyilvános lemezégetést eredményezett. Lennonnak nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie, hogy elsimuljon az ügy. Emellett belefáradtak az állandó utazásba, a korszak pocsék színpad- és hangtechnikájába, a zenét túlsikítozó rajongókba, a groupie-kba és a drogokba (na jó, az utóbbi kettőbe nem annyira). Augusztus 29-én, San Franciscóban tartották utolsó hivatalos koncertjüket. Ezen a turnén egyáltalán nem játszották aktuális albumuk, a Revolver dalait, mert úgy vélték, hogy azok komplexitása miatt lehetetlen lett volna élőben megszólaltatni őket. Való igaz, a vonósoktett alapú Eleanor Rigby-t, vagy a szitárt, tamburát és tablát felvonultató Love You To-t tényleg kínszenvedés lett volna akkor koncerten reprodukálni, bár mondjuk a hagyományosabb Taxmannel vagy Here, There And Everywhere-rel nyugodtan megpróbálkozhattak volna, ha akartak volna. De nem akartak. Ettől függetlenül illedelmesen elpengették aktuális kislemezük A és B oldalát: a Paperback Writert és a Raint (utóbbi dal énekstílusára és hangzására három évtizeddel később egész jövedelmező kis karriert épített a közepesen tehetséges, ám annál antipatikusabb Oasis).

(Folyt. köv.)